Megvolt a nyári szünet, sőt még a kötelező egyhetes visszarázódás is… és hát amellett hogy visszatérek a bloghoz, már épp ideje volt, hogy ez az év szállítson egy nagy durranást, ne csak ígéreteket. 2023-ban az év horrorja volt nálam a Talk to me, a rendezőpáros testvérpár pedig két évvel később újból próbára tette magát a horror zsánerében, a legnagyobb örömömre. Persze abban még csak nem is reménykedtem, hogy ez ennyire jó legyen…

A történet: egy megárvult testvérpár egy nevelőanyához kerül, akinél már csak a némaságba burkolózó fogadott fia produkál furcsább viselkedést.

Horror Box Office Verdikt: Túl a komfortzónán
Utoljára talán a When evil lurks tudott ilyen félelmetes atmoszférát teremteni különösebb jump scare jelenet nélkül. Szóval vaciláltam is, hogy melyik kategóriába soroljam be a Bring her backet, de a történetmesélés és karakterépítés miatt nem sorolhattam be a szimpla ijesztegetős alkotások táborába.

A film eleje nagy hasonlóságot mutat a The Surrenderrel, csak még durvább in medias res kezdést láthatunk, ami utána csak a film közepére nyer értelmet. Így kell rögtön megragadni a figyelmet, ami viszont nemcsak egy olcsó cold openes megoldás lesz a készítők részéről, hanem szervesen beleépül a történet szövetébe.

Míg a Talk to me a mai fiatalok gondtalan és meggondolatlan viselkedését járta körbe, addig a Bring her back központi témája a gyász és annak feldolgozása. Vajon a gyász miatt eltekinthetünk az elhalálozott kevésbé rendes oldalától? Kaphat-e egy áldozat méltó lezárást csak azért, mert a molesztáló, erőszakoskodó másik fél eltávozott? Vagy egy másik szituációból nézve, megbírkózhat-e bárki a saját gyermeke elvesztésével anélkül, hogy ne nyomorítaná meg ez a tény egy életre őt?

A Philippou tesók ördögien terelték össze a karaktereket, amivel ügyesen árnyalják, érzékeltetik, hogy a gyász folyamata miként csapódik le az emberekben a különböző megtapasztalások alapján. A gyász, mint átívelő mozgatórúgó, úgy tűnik egy központi eleme a Philippou tesók filmjeinek.

És aztán ott van még nekünk a “problémás”, “furcsa” harmadik mostohatesó, aki már eleve a mostohaanyunál tengődik. Ő végül egy hasonlóan tragikus karakter lesz, mint Sophie Wild főszereplője volt a Talk to meben – csak ellentétben az előző film központi karakterével, a kontroll egyáltalán nincs a saját kezében. Ez pedig egy olyan furcsa eredményt produkál, hogy egyszerre fog kirázni a hideg a kisfiútól (és úristen, remélem a valódi szülei sosem látják ezt a filmet…), és sajnáljuk-szánjuk őt. Ez pedig bravúr, akárhogyan is nézzük.

A Philippou tesók továbbra sem szívbajosak a karakterkezelés terén, és a megúszós hollywoodi projektek korában ez több mint szívderítő. Emellett pedig azt is kijelenthetjük, hogy nem egyszeri csoda volt a Talk to me, hanem a fivérek valóban értik a dolgukat. Persze akadt egy-két jelenet, ami megmagyarázatlanul kerül rendezésre, de ezek a központi szál ívére nincsenek különösebb ráhatással, úgyhogy nyugodt szívvel tudok szemet hunyni felettük. A végső bravúr pedig az, hogy a Bring her back legalább annyira lett önálló, mint egy folytatást kívánó alkotás. Elszórták a magvakat, amikből kicsírázhatna egy második rész, de ez már önmagában is egy maradandó élményt nyújtott. Bravó-bravó-bravó, csak így tovább!

Horror Box Office értékelés: 88%
IMDB értékelés: 7.2