Még mindig felfoghatatlan számomra, hogy ez a franchise végül ennyi év szünet után folytatódik – de örülök neki, főleg azért, mert a 28 Weeks Later akkora cliffhangerrel ért véget, hogy ihaj. De haladjunk szép sorjában az első résszel.

A történet: egy kórházban magához térő figura egy apokaliptikus Angliában találja magát, ahol őrjöngő fertőzöttek vadásznak az élőkre.

Horror Box Office Verdikt: Újonc turmix
Bele kell állnom ebbe: igen, értékelem azt, ahogy a “zombi zsánert” megújította ez a film, viszont számomra a franchise a folytatással ért el kultikus státuszt. Tehát nálam az első rész mindig is egy kötelező “rossz” volt, és most sem bírtam rávenni magam arra, hogy újranézzem – ami már a 28 Weeks Laternél nem volt probléma.

És itt szándékosan teszem idézőjelbe a negatív jelzőket, mert vitathatatlan, hogy átlagon felüli filmről van szó, viszont ezzel együtt olyan semmilyen is (legalábbis a folytatás tükrében). Talán ha soha sem kapott volna folytatást, másképp tekintenék rá, de így viszont muszáj vagyok kontextusban értelmezni és értékelni.

Az is vitathatatlan, hogy számos emlékezetes dolog fűződik ehhez a filmhez: Cillian Murphyvel itt ismerkedtem meg; az őrjöngő, rohangáló “zombik” pedig egy olyan koncepció beteljesülései lettek, amit érthetetlen módon nem használt ki eddig ez a zsáner ehhez hasonló módon; a teljesen üres, lepusztult London, valamint az elcsöndesedett brit tájak látképei. Ám mindezzel együtt “megúszós” számomra, leginkább a film második fele miatt, amikor már kangörcsös katonákkal kell szkanderoznia hőseinknek. Mert hát minden zombis, vírusos filmbe kell valami társadalom- és emberkritika – vagy mégsem, és most rád nézek, The Sadness?

Szóval igen, vannak érdemei a filmnek, de nálam nem az újranézős kategória, mert egyszerűen túl lassú és meghunyászkodós számomra – miközben az új koncepció pont, hogy megágyaz egy pörgősebb cselekménynek, és nagyobb áldozatoknak. Ezt viszont a folytatás már felismerte, és könyörtelenül alkalmazta is.

Horror Box Office értékelés: 68%
IMDB értékelés: 7.5