Egy 1996-os film után most egy 2016-os… mi van itt? Hát kérem szépen az, hogy a blogom történetének 500. kritikája kerül megírásra, és ehhez a mérföldkőhöz egy olyan alkotást akartam időzíteni, ami méltó hozzá – és mi lehetne méltóbb erre, mint a film, ami hosszú évek után letaszította a The Thinget a horrorfilmes toplista éléről, legalábbis nálam?

A történet: egy koreai kis falu élete a feje tetejére áll, miután egy titokzatos japán figura érkezik a környékre.

Horror Box Office Verdikt: Túl a komfortzónán
A Gokseongot csak egyszer láttam, de hetekig a hatása alatt maradtam. Ez már egy jó film ismérve. És több mint 4 év távlatából is kitartok amellett, hogy egy olyan maradandó élményben részesültem általa, amivel kevés film tud eldicsekedni.

Azért már 2020-21 tájékán sem kellett amiatt aggódni, hogy túl kevés horrort néztem volna – viszont a Gokseong éveken keresztül elkerülte a lejátszási listámat, még ha a bakancslistámra szinte már a debütálása pillanatától rákerült. Amikor végül megnéztem, csak egyet sajnáltam: hogy ilyen sokáig vártam a megtekintésre.

A Gokseong azért is lehetett akkora hatással rám, mert talán kicsit besokalltam addigra a mainstream amerikai horrorfilmektől. Ez a film pedig tökéletes bizonyítéka annak, hogy aki még valami különösre, újító erejűre vágyik, annak minden bizonnyal Hollywoodon kívül kell keresnie, de még jobb, ha elhagyja Észak-Amerikát, és más kontinenseken nézelődik.

Az első 40-50 perc elemi erejű, horror szempontból. Nem egy olyan jelenetet kapunk, amelyeknél egy amerikai alkotás esetében percre pontosan megjósoltuk volna a vágást – a Gokseong azonban nem rántja el a kamerát, nem alkalmaz snittet, hanem a szereplőkkel együtt megfüröszti a nézőt a terror megtestesülésében.

DE! És ez a legnagyobb csavar az egészben, hogy nagyon kevés a konkrétum. Mendemondák, pletykák és folklórelemek keverednek, a rémtörténetek nagy részét csak közvetve ismerjük meg a szereplők elbeszélése alapján, akikről nehéz eldönteni, hogy hihetünk-e nekik vagy sem.

Ezzel pedig el is érkezünk a film második feléhez, ahol kénytelenek leszünk a főszereplő családapával együtt dilemmázni, hogy most ki van az én oldalamon és ki nincs, és hogy egyáltalán van-e gyógyír az egész őrületre, és van-e bármilyen ráhatása a dolgok kimenetelére. Folytatva az első etap zseniális történetvezetését, itt is csak részleteket kapunk, kirakósdarabokat, anélkül hogy látnánk a teljes képet.

És a végére a főszereplővel együtt teljesen elbizonytalanodunk. Hirtelen nem is tudnék olyan filmet felemlegetni, ahol ennyire vaktában lövöldözgettem az “igazság” irányába, hiszen többnyire a filmek kétharmadára jó eséllyel kiderül, hogy ki ellen is folytatja a protagonistánk az egyre elkeseredettebb küzdelmet. Utólag persze könnyű okosnak lenni, de azért meghagyom az utókornak, hogy bizony a végére sikerült kapufát lőnöm a találgatásaimmal.

A történet és a stíluselemek váltakozása nem megy egymás rovására. Ez főleg annak köszönhető, hogy a Gokseong által bemutatott sámánizmus nem annyira agyonkoptatott téma a horror zsánerén belül, mint egy maszkos sorozatgyilkos vagy ördögűző topik. Nem ismerjük a szabályokat, mi tűnik autentikusnak és mi nem, hanem egyszerűen csak sodródunk a főszereplővel együtt.

Ám mégis, ha utána olvas az ember, akkor rájöhet, hogy gyönyörűen van megkomponálva az egész két és fél óra, hiszen szimbólumok szintjén végig ott van elrejtve minden kérdésünkre a válasz. Ilyen szempontból lehet, hogy egy koreai néző számára ez az egész nem akkora kunszt, hiszen kevesebb az újdonság a sámánizmuson keresztül… de ilyen misztikus, ám mégis tudatos cselekményépítéssel ritkán látni.

Most hogy kiírtam magamból az évekkel korábbi élményeket, megint kedvem támadt megnézni ezt a filmet. Ez, ellentétben a Sinnersszel például, instant klasszikussá vált számomra. És azóta is ilyen élményeket keresek, és ilyen élmények tudnak egy filmet az év végi toplistám élére repíteni.

Horror Box Office értékelés: 96%
IMDB értékelés: 7.4