Jane Schoenbrun – volt már hozzá szerencsém, hiszen ő követte el a We’re All Going to the World’s Fair című alkotást néhány éve. Most itt egy újabb film tőle, amiben szintén igyekszik több témát megragadni.

A történet: egy különc fiú összebarátkozik egy lánnyal a suliban, akivel együtt néznek egy sorozatot, ami túlságosan félelmetes és komplex ahhoz, hogy a valóságosságában elkezdjenek hinni.

Horror Box Office Verdikt: Túl a komfortzónán
Ez sem egy könnyed horror, sőt. Igazából ismételni tudom azt, amit korábban is írtam már: inkább dráma ez, mintsem horror, bár a horror elemek sokkal hangulatosabbak és természetesebbnek is hatnak, mint az író-rendező előző filmjében. Aki a ’90-es években nőtt fel, az például a diegetikus tévésorozatban láthat kikacsintást a Sailor Moonra vagy a Power Rangersre is akár, amivel rögtön megpuhíthatja a mostani 30-as korosztályt. Abban viszont kételkedek, hogy ez a fiatalabbak számára ugyanilyen plusz hatást képes elérni.

Míg a We’re All Going to the World’s Fair a virtuális izolációt járta körbe, addig most az identitás és szexualitás kérdéskört boncolgatjuk. Ez mondhatni egy trendi téma mostanában, hiszen az “LMBTQ propaganda” szinte minden második Netflix film kritikájában felbukkan, és bizony a horror zsáner sem tud kibújni alóla – de miért is tenné? Hisz ez a zsáner pont azért is menő meg népszerű, mert bármely más zsánernél hamarabb tud reflektálni az aktuális trendekre.

Ez viszont amekkora erőssége, ugyanakkora gyengesége lesz az I Saw the TV Glow-nak. Míg 10 éve talán tényleg kifizetődő volt, ahogy elvontan, művészi megközelítéssel dolgozzuk fel, hogy milyen is az élete egy bizonyos kisebbségi csoportnak, szubkultúrának (legyen az szexuális vagy rasszalapú vagy bármi más), addig a 2020-as években már szerintem okafogyottá vált az ilyen fokú finomkodás. Nyíltan fel lehet vállalni, és bele lehet állni ezekbe a témákba, sőt szerintem erre igény is van már a nézői pólus mindkét végletéből.

Azzal, hogy végül válaszok helyett még több kérdést kapunk, szerintem egy elfuserált megoldás mellett döntött a rendező. A felületes kapcsolódás helyett egy konkrét csapásirány kitaposása sokkal célravezetőbb lehetett volna, hiszen mi van azokkal, akik amúgy X csoportot képviselik, de annyira kétértelmű a végkifejlet, hogy mégis az Y csoport nézőpontját látják bele? És fordítva. Én úgy látom, hogy ezen a területen jelenleg nem eredményes a megalkuvás, és a mindenkit megpróbálok kiszolgálni attitűd. Talán egyszer elérünk ide is, de az még nem a 2020-as években lesz.

A másik problémám Justice Smith személye. Láttam már sokkal idősebb szerepekben is, most meg el kellett volna hinnem róla, hogy egy tinédzser (amúgy csak jövőre lesz 30 éves, ÚRISTEN!). Ezt még komplikálja az eredeti, mély hangja, amivel szintén kilógna a sorból, ha tinédzser szerepekre keresnék megfelelő színészt. Máris pontosítanék a bekezdés első mondatán: nem a személye, hanem a castingja volt problémás számomra.

Az I Saw the TV Glow legerősebb szekvenciái egyértelműen a diegetikus sorozat képkockái. Azokban tényleg volt kreativitás és spiritusz – egy olyanfajta weird horrort keltett életre, amiből sajnos kevés minőségi darab kering a neten, pedig én személy szerint szívesen beneveznék egy ilyenre.

Jane Schoenbrun javított az előző filmjéhez képest, de még mindig nem kelti számomra egy kiforrott művész benyomását. Azt viszont nem lehet elvitatni a munkásságától, hogy ne lenne egyedi.

Horror Box Office értékelés: 54%
IMDB értékelés: 5.9