Az idei nyár sem különbözött a tavalyitól, hiszen ezúttal is akadt egy nagyon várós horror projekt. A tavalyi Talk to Me után idén a Longlegst várhatták a horror rajongók – legalábbis ha magamból indulok ki. Ahogy nézem, a film kap hideget, meleget, de részemről inkább az utóbbiból fogom jutalmazni.

A történet: egy különleges képességekkel megáldott FBI-ügynök egy sorozatgyilkos után ered.

Horror Box Office Verdikt: Túl a komfortzónán
Maika Monroe nagyon erős évet produkált 2022-ben, hiszen a Watcherben és a Significant Otherben is láthattuk. Előbbi egy kifejezetten erős darab volt egy eleve minőségi évben. Egyrészt már miatta is bizakodó voltam, másrészt pedig a reneszánszát élő Nicolas Cage miatt.

Bevallom, nálam a Longlegs már csak amiatt sem érdemel rossz minősítéseket, mert évek óta ez az első film, amikor Nicolas Cage-ben nem a színészt, hanem az általa életre keltett karaktert látom. Vessük össze, mit nyújtott az Arcadianben, és most. Ám még az amúgy a reneszánszát beindító 2018-as Mandyben is inkább a Cage-vibe sejlett fel, semmint egy diegetikus karakter. És nem, nem csak a durva elmaszkírozás segített ebben. Úgyhogy emiatt máris jár egy hatalmas pacsi Osgood Perkins író-rendezőnek.

Amit szerintem fontos észben tartani a Longlegs kapcsán, hogy hiába lett a film hívószava a Longlegsre keresztelt sorozatgyilkos, ez nem egy sorozatgyilkosos horror. A Puliwoodon a kollégám is ezt hangsúlyozta ki: ez valójában egy misztikus, sátánista kultusszal is foglalkozó horror, amiben egy sorozatgyilkos terjeszti az igét, látszólag. Mert ahogy nézem, leginkább emiatt megy a fanyalgás, hogy mégis milyen sorozatgyilkosos horror ez, pedig már az első tíz percben kirúgjuk a realitás házának ajtaját, hogy kilépjünk egy olyan világba, ami csak minimálisan, de eltér a mi megszokott valóságunktól. Vagy mondok még jobbat: The Black Phone – ezt sorozatgyilkosos vagy természetfeletti horrornak mondanátok (minősítést nem kérek)?

Ha sikerül ezt elfogadni, és nem egy olyan klasszikushoz méricskélni, mint a jóval valóságosabb Silence of the Lambs, akkor már egy jóval koherensebb történetet kapunk. Igen, bele lehet kötni, hogy nem minden kérdést válaszol meg. Bele lehet kötni a deus ex machina húzásaiba (ki telefonál ott a végén Leenek?). Viszont a hangulata egységes, a rejtély gyökérszálai pedig még akkor is a fejünkben ragadnak, amikor látszólag már minden kiderült, hogy kapjunk még egy fordulatot azután is. Ezzel kapcsolatban látok még egy visszatérő kritikát, hogy nincs megmagyarázva Longlegs karaktere – de kérdem én, egy horrorban, főleg egy természetfelettiben miért is kellene megmagyarázni, hogy miért lett olyan a gonosz, amilyen. Egyébként meg pont a fordulat világít rá arra, hogy miképpen is gyilkolt valójában, és azon keresztül a gyilkosságok motivációja is magyarázatot kap. Azt hiszem ezzel még pont a spoilermentes termőföldön tudtam maradni.

Végezetül még egy referenciapont (azért nem minden film tud ennyi másikat felidéztetni bennem): Last Night in Soho, ami nekem pont azért nem tetszett, mert egy stílusgyakorlat volt lényegében, aminek oltárán feláldozták a cselekményt. A Longlegs is játszik a színekkel, a plánokkal, a másodperc tört részéig felvillanó bevágásokkal, ami általánosságban nem jellemző a kommersz horrorokra, de mellette a cselekmény kibontakoztatásáról sem feledkezett el. Meggyőződésem, ha a Last Night in Soho is hasonló receptet alkalmazott volna, végül sokkal kellemesebb emlékként maradt volna meg.

A Longlegs, akár ciki, akár nem, gyaníthatóan benne lesz a 2024-es top 10-es listában (de előtte még lógok egy 2023-assal, ugyebár). Ha mégsem így lesz, akkor valami nagyon durva őszi felhozatalnak kell beesnie, de a meglévő címek alapján azért erre kevés esély van.

Horror Box Office értékelés: 80%
IMDB értékelés: 7.1