Miután a napokban jelent meg a Don’t Breathe második része, melyet a tervek szerint ma meg is fogok tekinteni, ez remek apropót szolgáltatott arra, hogy újranézzem az eredeti alkotást, hiszen csak egyszer láttam, az is már lassan 5 éve volt… és milyen jól tettem, hogy újráztam!

A történet: három fiatal tolvaj egy megvakult veterán otthonába tör be, hogy a pénzzsákmánnyal megvalósíthassák álmaikat Detroiton kívül.

Horror Box Office Verdikt: Túl a komfortzónán
Őszinte leszek, még nekem is újra kellett olvasnom a tavasz során megkomponált posztomat, amelyben az új kategóriákról értekeztem, hiszen elsőre nehéz volt belőnöm a Don’t Breathe-t. Miután azonban az I See You ebben a kategóriában landolt, egyértelművé vált, hogy a Don’t Breathe is ezt a tábort fogja erősíteni. Fede Alvarez filmje első blikkre csak egy a tucatnyi olyan horrorból, melynek alap koncepciója, hogy néhány a társadalom által kirekesztett bűnözőt pottyantsunk bele egy olyan helyzetbe, ahol valami még náluk is gonoszabb lakozik, hogy aztán a kezdetben rossznak hitt alakok váljanak a történet hőseivé. Nem tudom, hogy létezik-e már erre a műfajra egy egy-két szavas kifejezés a magyar nyelvben, de engedjétek meg, hogy elnevezzem “betörők a pácban” alműfajnak.

Valószínűleg a 2016-os első megtekintéskor még nem voltam annyira kihegyezve a drámai karakterekre, amiért a Don’t Breathe ennyire feledésbe merült nálam. Viszont így másodjára nyilvánvalóvá vált, hogy ez nem egy egyszerű fekete-fehér felállás, mint amilyennek megmaradt az emlékeimben. Az is közrejátszhat abban, hogy Stephen Lang karakteréhez már nagyobb empátiával viszonyulok, hogy sajnálatos módon átestem tavaly karácsonykor egy betörésen, ami óta a tolvaj-rabló karaktereknek sokkal nehezebb a szimpátiámba férkőzniük, mint korábban. Ez pedig könnyen megmagyarázza, hogy miért történt meg a mostani megtekintéskor, hogy már nem szimpla jó és gonosz figurák csörtéjét láttam magam előtt, hanem nyomorúságos emberi sorsokat, ahol mindkét tábornak igaza volt, meg nem is.

Alvarez a drámaiság érzékeltetésének eme bravúrját még megfejelte azzal, hogy egy rendkívül para atmoszférát teremtett. Az óriási, mégis kevés menekülőponttal bíró ház minden egyes részének meglesz a maga funkciója a filmben, és Alvarez kreatívan használja ki az ezekben a lakrészekben töltött játékidőt. Elsőre bár tényleg hatalmasnak tűnik a ház, ám menekülés közben a folyosók és szobák terei mintha összezsugorodnának, ami még azt is hihetővé teszi, hogy egy hallására kifinomult vak veterán katona mindenhol utoléri az egészséges látással megáldott betörőket. Ennek “az üldöző mindig a sarkunkban van” illúziónak a valóságossága táplálja a félelemfaktor javarészét, amit a kendőzetlen brutalitással tesz még horrorisztikusabbá a rendező. Persze túlzásokkal, megmagyarázhatatlan húzásokkal sem marad adós a Don’t Breathe, de szerencsére ezek inkább az izgalom fokozását szolgálják, semmint a filmélmény megcsúfolását.

Nem bántam meg a Don’t Breathe újranézését, sőt, nyugodtan kijelenthetem, hogy másodjára sokkal nagyobb hatással volt rám, mint első megtekintéskor. Ezek után kíváncsi vagyok, hogy a folytatás milyen irányba viszi el a franchise-t – bár az semmiképp sem jó, hogy Alvarez kikerült a direktori székből, de legalább íróként a projektnél maradt, szóval a remény nincs veszve.

Horror Box Office értékelés: 75%
IMDB értékelés: 7.1