Mielőtt visszatérnék a közelmúlt filmjeihez, azt hiszem elérkezett az idő a blog történetében, hogy lerántsam a leplet az egyik guilty pleasure kedvencemről, a 2013-as Frankenstein’s Armyról. Ez tipikusan az az agymenés, még horrorok szintjén is, ami vagy nagyon betalál a nézőnél, vagy egy nézhetetlen trágyakupac lesz annak szemében, és büszkén vállalom, hogy én az előbbiek táborát erősítem.

A történet: a második világháború utolsó napjaiban egy szovjet csapat behatol a náci Németország vidékére, mit sem sejtve arról, hogy a csapat egyik tagját különleges küldetéssel ruházták fel.

Horror Box Office értékelés: 69%
IMDB értékelés: 5.4

Miért pont 69%?
Mint említettem a bevezető során is, Richard Raaphorst filmje nálam az abszolút guilty pleasure kategória – tisztában vagyok vele, hogy inkább a trashhez áll közelebb, mint egy tisztességes horrorhoz, mégis le tudnék ülni elé évente többször is akár. A filmnek már a felütése is megalapozza az egész cselekményre jellemző groteszk hangulatot, ahogy egy szovjetnek álcázott karakter erős, de erőltetett szláv akcentussal vázolja fel a hivatalos küldetést, hogy a sokkilós kamerát ezután egyfajta kézikameraként hurcolássza magával végig a második világháború záró akkordjában. Ha ez önmagában nem lenne elég nagy őrültség, a folytatás képes lesz rátenni még több lapáttal. A karakterek pont annyira szimpatikusak, amennyire szovjeteket meg lehet tenni – tehát alig – viszont a kémia, az adok-kapok közöttük mégis remekül működik. A setting korhűnek mondható, a szörnyek meg egyszerűen zseniálisak – tényleg szabadjára engedték a fantáziájukat a készítők, amikor ezek megalkotásával voltak elfoglalva.

Őszintén szólva, kissé furcsállom, hogy az imdb-n nincs bekategorizálva vígjátékként a Frankenstein’s Army, mert 5-10 percenként vannak olyan jelenetek, amelyeket nem lehet megállni nevetés nélkül. Bár alapvetően egy horrornál ez probléma lehet – ehem-ehm, a legújabb Az ugyebár – a nyitójelenet mégsem árul zsákbamacskát a film eme sötét humoros oldalával kapcsolatban, így a cselekmény előrehaladtával sem fognak idegenként hatni ezek a komikus párbeszédek és helyzetek. Amit még szintén értékelek ebben, hogy bár megalkudhattak volna egy trash minőségnél, mégsem tették ezt, és az őrült ötleteket mindenhol – magukhoz mérten – igényesen valósították meg. Azt pedig már nem egyszer írtam le a blog hasábjain, hogy az igyekezetet is nagyra illik becsülni. Én legalábbis így teszek.

Mi tetszett – SPOILERESEN?
Teljesen véletlenül került szemlére egymás után a They’re Watching és a Frankenstein’s Army, de ha már így alakult, akkor muszáj vagyok a szláv akcentussal kezdeni, ami mindkét alkotást jellemzi. Míg azonban a román koprodukciónál természetesnek hatottak ezek az akcentusok, addig a Frankenstein’s Armyban messziről lerí, hogy nem anyanyelvű orosz színészeket alkalmaztak – de ez a mesterkélt orosz csak még jobban asszisztál a film bájához. Kedvenc dialógusom a már kapitányukat vesztett katonák között zajlik, amikor egymást próbálják felvilágosítani arról, hogy kinek is kellene következnie a rangsorban új vezetőként. Igazán megnéznék egy bakiparádét ezekből az erőltetett orosz kiejtéssel megfűszerezett, teljesen értelmetlen párbeszédekből.

Bár a cselekmény végig a gore-jump scare-bugyuta beszélgetések szekvenciáinak egymás utáni váltakoztatásán alapszik, meglepő módon egy árnyalt társadalomkritika is megfér mindebben – de lehet, hogy ezt csak én látom bele. Mindenesetre eléggé beszédes, hogy amikor a náci és a kommunista agyféltekét összeilleszti a legújabb szörnye fejében Dr. Frankenstein, az alany teljesen bekattan, hiszen nem képes a két egymástól távol álló ideológiát befogadni. Ez egy középső ujj felmutatásával egyenértékű kiszólás a radikális nézetek képviselőinek, rávilágítva arra, hogy mennyire értelmetlen bármelyik oldal túlsúlyának a gyakorlása. Igen, egy trash szintet súroló filmben valahogy meg tudott bújni egy ilyen burkolt üzenet, amivel mégis koherens tud maradni a cselekmény.

Bónuszként pedig megemlíteném Hanst. A slusszpoén, hogy szerintem csak negyedik vagy ötödik megtekintés után tudatosodott bennem, hogy a második világháborús R2-D2 valójában a film elején megtalált náci kisgyerek.

Mi nem tetszett – SPOILERESEN?
A Frankenstein’s Army szerintem egy paródiának szánt alkotás, ebből kifolyólag nehéz belekötni azokba a részletekbe, amik túl lettek tolva. Ám talán a szovjet katonák, legfőképp a kapitány naivitása és butasága néhol már tényleg sok – persze ezek az ostoba húzások idővel mind visszaütnek a karakterek számára.

Vannak egyéb csúszások és hibák a gépezetben, mégpedig szó szerint. A kamera film eleji kattogó hangja idővel teljesen elhalkul, illetve vannak olyan beállítások, melyekről sikít, hogy nem a kézikamerával készültek. Ha pedig nagyon szigorúak akarnánk lenni, abba is bele lehetne kötni, hogy 1944-45 fordulóján, hogy a fenében tudtak ilyen jó minőségű képi világot rögzíteni. Ezeket a figyelmetlenségeket látom én is, de mivel egy kedvencről van szó, meg tudok békülni velük.

Emlékezetes jelenet – SPOILERESEN
“Correct me if I’m wrong, Seryosha, but I’m next in line after Novikov” – a túltolt színészi játék a kifinomult akcentussal együtt a film legviccesebb jelenetét eredményezi, amin minden egyes alkalommal jóízűen tudok kacagni.