Bár nem kedvenceim az antológia horrorkötetek, az elmúlt hetekben kettővel is találkoztam. Ám míg a The 100 Candles Game kapcsán csak húzni tudtam a számat, addig a The Mortuary Collection megmutatta, hogy lehet ám ezt a műfajt ötletesen, átgondoltan és mindenekelőtt szórakoztatóan is csinálni.

A történet: egy kisvárosi halottasház álláshirdetésére jelentkező lány idegeit (Caitlin Custer) a ház gyanús karbantartója, Montgomery Dark (Clancy Brown) teszi próbára rémtörténeteinek elmeséléseivel.

Horror Box Office értékelés: 68%
IMDB értékelés: 6.5

Miért pont 68%?
Az előző antológia film megemlékezésekor írtam, hogy mennyire lehangoló tud lenni, ha mérföldekről megérződik az erőltetett cselekményvezetés a történeten. A The Mortuary Collectionben szerencsére nincsenek mesterkélt motivációk, a két főszereplő tudatosan halad előre, hogy a végén azért nyújtsanak egy-két meglepetést a másik félnek, és ezzel együtt a nézőnek is – bár azért grandiózus, váratlan fordulatokat nem szabad számon kérni Ryan Spindell rendezőtől. Az ilyen irányú újító szándék hiánya ellenére klappol a film – sokat segít rajta, hogy mindösszesen négy beékelt minitörténetet mutat be, és egytől eltekintve mindegyiknek van eleje, közepe, vége. Ezen miniepizódok szereplőinél sem spórolták ki a spirituszt, és van egy-két olyan helyzet, mely a mezei nézőt is gondolkodóba ejtheti, hogy vajon hasonló szituációban másképp cselekedne-e a látottaknál. A húsvér karakterek megalkotása mellett jutott idő a (groteszk) humorra, és a kompetens vizuális megoldásokra is, mely utóbbiak között azért tényleg akad egy-két nagyon váratlan beállítás. Bár nem feltétlenül rémisztő, ugyanakkor élvezhető lett a The Mortuary Collection, ennél többet pedig nem is lehet kérni egy antológia horrorfüzértől.

Mi tetszett – SPOILEResen?
A legelső kistörténet közben és után még aggódtam, mivel félő volt, hogy ez az alkotás is a mennyiségre, és nem a minőségre helyezi a hangsúlyt, de rögtön a következő fejezet rám is cáfolt. Az egyetemistákról szóló szekvencia gyönyörű görbe tükröt állított a nagy női-férfi egyenjogúság divatos témájának, és az a bizonyos kép a katarzisnál legalább annyira beleégett a retinámba, mint a Bone Tomahawk hasonlóan váratlan, és végül felejthetetlenné váló jelenete. A következő epizód szintén ötletes és többnyire elgondolkodtató volt, míg a harmadik nagyobb fejezet slussz poénja a rendező önreflexivitása volt, hiszen a tévében vetített The Babysitter Murders konkrétan Spindell egyik korábbi rövidfilmje. Az ilyen kis apróságokkal engem mindig le lehet venni a lábamról. Külön tetszett, hogy a miniepizódokban visszatérő doki karakterével is előre sejtetik a film igazi fordulatát, mely így gondosan felépített képet fest majd magáról. Spindell továbbá arra is merészkedett, hogy jól ismert bébicsőszös toposzokat rúgjon fel, mely igyekezet mindenképp értékelendő a jelenünk repetícióra ráépülő filmiparának tükrében.

Meglátszik minden egyes miniepizódon, hogy a rendező nem engedte át a gyeplőt más direktor aspiránsoknak, és ez a “készítői” koherencia meglehetősen jót tett az egész filmélménynek. Lehet, hogy egyesek pont arra vágynak egy antológiában, hogy minél több és minél változatosabb történetet kapjanak, ám ez a megvalósítás nagyon könnyen szét tud csúszni, amire volt is példa a közelmúltból a The 100 Candles Game kapcsán. Szerteágazó, véletlenszerű sztorik helyett kapunk három igen jól önmagában is jól működő, ám a kerettörténetre is kikacsintó fejezetet, melyek mind cselekményvezetésükben, mind színészi játékukban meghálálják a rájuk szánt időt. Az egész cselekmény íve egy hangsúlyos visszatérő elemre van ráhúzva: a bűnös szándék, illetve ebből fakadóan a méltó büntetés elnyerése, vagy netán megúszása. A rendező végül konkrét választ ad arra, hogy meglátása szerint jár-e valaha is megbocsátás annak, aki emberéletekkel és halállal játszadozik, és bár nem feltétlenül lehet ennyire leegyszerűsíteni a verdiktet, mint azt Spindell teszi, de mindenképp hatásos az ítélet végrehajtásának bemutatása Montgomery Dark karakterén.

Mi nem tetszett – SPOILEResen?
A legelső minisztori amennyire rövid, olyannyira semmitmondó, sablonos volt. Mint említettem az előző blokkban, el is kapott a félelem, hogy egy újabb gyenge eresztéssel lesz dolgom, de végül kitartottam a végigtekintés mellett. Lehet, hogy ez az elköteleződés másnál nem lesz ilyen erős az elején.

A másik fájó pont számomra, hogy hiányzott a filmből a horrorok esszenciája, ami nem más, mint a félelmetes atmoszféra. Ezt egyes műfajok a jumpscare-ek alkalmazásával vagy túltolásával igyekeznek elérni, míg mások nagyon alapos munkával építik fel a hangulatot, mely a film vége után is kísérteni fog minket sokáig. Itt néhány naturalisztikus képtől eltekintve nem volt semmi, ami megnövelhette volna a pulzusszámomat – inkább az undor és a hőkölés, semmint a zsigeri félelem lebegte körbe az eseményeket. Lehet, hogy a horrorok terén való tapasztaltságom az oka ennek a “csalódott” befogadói élménynek, de ebből kifolyólag a The Mortuary Collectiont nyugodtan ajánlom még a gyengébb idegzetű jelentkezőknek is, mert ez biztosan nem az a film lesz, amitől napokig, akár hetekig nem fog tudni aludni az ember.

Emlékezetes jelenet – SPOILEResen
A macsó egyetemista, aki végig el van ájulva magától, végül nagy szenvedések után megszüli a felelőtlen éjszakából belékúszott gyereket – ami pont onnan jön ki, ahonnan sejtenénk, ám úgysem gondoljuk, hogy mutatni fogják. Aztán mégis. Egyszerre döbbenetes és komikus jelenet.