Mint ígértem az előző posztomban, elérkezett az idő, hogy most már vállalható alkotásokról emlékezzek meg. Első jelentkező a Sator, mely a The Witch nyomdokaiban lépked, és melyet erősen rezonál a tavalyi Relic központi toposzával, azaz a megöregedéstől való félelemmel, és a családi hagyatékokkal. Ez a koktél pedig ízletesre és hatásosra sikeredett.

Horror Box Office értékelés: 69%
IMDB értékelés: 4.9

Miért pont 69%?
Ami a helyszínt és a tematikát illeti, a Sator a The Witch című horror mellett erősen megidézte a Hagazussát is, de a második nagyjátékfilmjét jegyző Jordan Graham nem esett bele ugyanabba a hibába, mint a németek boszorkánytörténete, és önmagában, mindenféle utánajárás nélkül is egy vállalható, szórakoztató, és nem utolsó sorban félelmetes atmoszférával operáló alkotás lett. Ha pedig mégis utána olvasunk egy kicsit a Satornak, akkor rádöbbenünk, hogy Graham mekkora egy őrült “zseni”, hogy többek között a nagymamáját castingolta a filmbeli család legidősebb hírmondójának, aki az őrület határán lebegő, de a család életét mégis nagyban meghatározó nőszemélyként kíséri végig a cselekményt – ami talán egy önvallomás is lehetett a rendező részéről. Azonban eme plusz információ nélkül is egy nyomasztó darab a Sator, mely olyan, manapság igen csak divatos témákat jár körbe, hogy mennyi mindent örökölhetünk meg a családi (gén)hagyatékból, illetve hogy az időskori őrület jeleit mennyire indokolt figyelmen kívül hagyni vagy sem. A Sator kendőzetlenül mutatja be, hogy mélyülhet el valaki az őrület bugyraiba, ahonnan már nehéz visszakapaszkodni, ezt a mélyrepülést pedig remek színészi játékkal, és baljóslatú természetképekkel támogatja meg, melyek után kétszer is meggondolja magát az ember, hogy valóban egy erdei kirándulás lenne a legjobb kikapcsolódási ötlet hétvégére.

Mi tetszett – SPOILEResen?
Nem egy gyors lefolyású film, viszont a Sator még a komótosabb perceiben sem mondható unalmasnak. A barangolások az erdőben, az éjszakai várakozások mind-mind elnyújtott snittek formájában valósulnak meg, de a sejtetésnek köszönhetően a néző mindvégig tűkön állva várja, hogy történjen valami. Az elején még csak találgatunk és kérdőre vonunk, aztán ahogy szaporodnak a gyanús jelek, egyre bizonyosabbá válik, hogy valami mégis csak lehet a nagymama Sator-centrikus meséiben, és ha nem is mindenki, de néhány kivételes ember képes lehet látni, hallani azt, amit a nagyi is. Mivel pont egy ilyen ajándékkal megáldott szereplő nézőpontját követjük sokáig, így kétség sem férhet hozzá, hogy Pete-tel (Michael Daniel) együtt a néző is szemtanúja lesz valami furaságnak. Természetesen idővel a letagadhatatlan bizonyítékok is megérkeznek, de ezek sem klasszikus jump scare formájában történnek, ám mégis hatásosak maradnak.

Az erdő és a környező táj ilyen jellegű szerves és hatásos felhasználása horrorban utoljára a 2017-es The Ritualban volt tetten érhető az általam megtekintett filmek közül, és ha már megemlítem ezt a párhuzamot, azt is meg kell jegyezni, hogy az antagonisták tekintetében is van hasonlóság, már ami a kinézetet illeti. Nem mondanám, hogy teljesen egyedi lenne a megvalósítás, hiszen a szarvas- és koskoponyák visszatérő díszítőelemei az ilyen erdőcentrikus, idegen entitásos alkotások díszleteinek, ám ez az ismerős látvány sem ássa alá ennek a külsőnek a hatásosságát.

Illik megemlíteni még a Pete által használt sípot, ami a Sator vizualitása mellett a hangvilágát is kiemeli a tucathorrorok közül. Már önmagában egy olyan hangot ad ki a hangszer, melytől borsódzik a hátunk, hát még akkor, amikor ez a kísérteties süvítés végre válaszra talál valahonnan az erdőből.

Mi nem tetszett – SPOILEResen?
Az már a film elején nyilvánvalóvá válik, hogy nem egy egészséges családfelállással van dolgunk, de ennek ismerete sem indokolja a fivér és a nővér részéről, hogy magára hagyják a láthatóan mentális zavarokkal küszködő Pete-et az erdő közepén. Ebből persze a a játékidő végére egy megalapozott bűnbánás bimbódzik ki a testvérek részéről, de ez könnyen megelőzhető lett volna egy kisebb odafigyeléssel. És nem, azt nem tekintem hiteles magyarázatnak, hogy a zavarodott Pete többször is kifejti, hogy jó neki ott fent az erdőben egyedül.

A finálé bosszúszomjas leszámolása bár érthető, ha a magára maradt és meg nem értett Pete szemszögéből nézzük a dolgokat, de az imént felvázolt problematikus alapkonfliktus mégis mesterkéltté teszi az egész cselekményívet. A testvérek tisztában voltak a nagyi “képességeivel” és azzal is, hogy Pete feltehetőleg megörökölte azokat a szülők után, de ez a tudás mégsem eredményez erősebb összetartást a felek között. Ezt a diszfunkcionalitást persze lehet a címadó entitás, Sator számlájára is írni, ám mégis az a meglátásom, hogy ezt lehetett volna szebb és reálisabb köntösben tálalni.

Emlékezetes jelenet – SPOILEResen
Pete várja, hogy a szarvaskoponyás visszatérjen a kunyhóba, ám az váratlanul többedmagával érkezik.