Igyekszem most már értékelhető filmekkel jelentkezni, de előtte még szerettem volna letudni a kötelezőt a The 100 Candles Game kapcsán. Ez egy horror antológia film, mely megidézné a dicsőséges múltú V/H/S franchise-t, ám egy kiszámítható klisé halmazzal próbálna ijesztő és szórakoztató lenni, de mindkét funkciójában megbukik.

A történet: egy négyfős baráti társaság belekezd a 100 gyertyás játékba, mely során minden egyes égő gyertyát csak egy horror történet elmesélésével lehet kioltani.

Horror Box Office értékelés: 20%
IMDB értékelés: 4.0

Miért pont 20%?
Nagy hátrányból indul az az alkotás, mely már a kiinduló szituációt sem képes hitelesen átadni, megmagyarázni, hogy a hőseink mégis miért lépnek rá arra az útra, amin végig kíséri őket az adott film. A történet kerete ezáltal súlyos sebekből vérzik, ami pedig a kötőanyagként szolgáló kisfilmeket illeti, már az első felvonás után kirajzolódik egy koncepció, ami végig járhatja az egész filmet, és eme prekoncepciót végül nem is cáfolja meg a kilencfős (!!) rendezői stáb. Kiszámíthatóság, és horror mércéhez képest is extrém logikátlanság uralja végig a képernyőt, mely egy-két minitörténeten kívül meg sem tudja pendíteni az empátia és a félelemkeltés húrjait.

Mi tetszett – SPOILEResen?
Két értékelhető epizód akadt a filmben – az első a sorozatgyilkos (?) férfi fiának a története, a második pedig a megfulladt ember tragédiája, aki visszatér kísérteni a nőt, aki pofátlanul lefotózta a hulláját a hecc kedvéért. Meggyőződésem, ha az előbbi sztorit rögtön elsőként indítják, akkor jóval érzelmesebb és hatásosabb lehetett volna, hiszen a kisfiú traumája átélhető, és minden bizonnyal az egész életére kihatással lesz. Mivel azonban rögtön az első történet után felsejlik a nézőben, hogy nem feltétlenül az áldozatok, hanem az elkövetők szemszögéből fogjuk végig követni az eseményeket, így a csavarnak szánt releváció sem ért nagy meglepetésként.

Ennél összeszedettebb és a felhozatal talán legegyedibb része volt a vízihullás fejezet, melynek végre volt valamiféle üzenete, mely nem csak egy kötelező körnek érződött az írók és rendezők tollából. Napjaink lájkvadász és az online közömbösség trendjeire erősen reflektálva, okosan épül fel a sztori, van eleje, közepe és vége, egy slusszpoénnal megfűszerezve. A reálisabb talajon mozgó minitörténetek közül ez volt a legvalóságszagúbb, hiszen az az abszolút érdektelenség, ami manapság átjárja a közösségi média felhasználóit, tényleg produkálhat ehhez hasonló eseteket, amikor is már egy emberélet kevesebbet ér mint egy jól megfogalmazott poszt, vagy egy jól beállított fotó.

Mi nem tetszett – SPOILEResen?
Az elmúlt időszakban megnéztem néhány videót a YouTube-on, melyek különböző horror játékokat mutattak be – a Kampókéz talán a leghíresebb, illetve ott van a Ouija-tábla, meg még jó pár meredekebb változat. Egy azonban közös bennük: a játéknak van kezdete és lezárása is. Megadja az esélyt a laikus vagy naiv játékosnak, hogy ha netán-netán elfajulnának a dolgok, akkor azért akadjon támpont, mely alapján kijavíthatja a hibát. A 100 gyertyás játék természetesen nem követi ezt a szabályosságot, már a legelején kiderül róla, hogy akikről fennmaradt valami írásos emlék, azok is (ön)gyilkosok lettek a szeánsz végére. A játékosainkat ez egyáltalán nem érdekli, a rendezők a klisés “úgysem hisznek ebben” magyarázat alapján viszik bele a szereplőket a címadó játékba, pedig egyértelműen sok red flag lengi körül azt. Ahogy rögtön gyanússá válik az egész játékot erőltető “házigazda” leányzó, aki végül szintén értelmetlen okok mentén szabadítja rá a gonoszt a társaira, akiknek a fő bűnük az, hogy ők voltak a nagymama szomszédainak a gyerekei. Trónöröklés problematikánál még igazolható az utódok kiirtása, itt ez kevésbé állja meg a helyét.

Tegyük félre a keretsztorit, hiszen egy antológia film akkor is élvezhető marad, ha éppenséggel csak a kisfilmek szuperálnak. Sajnos ezek terén sem történik semmi grandiózus, merész, kiszámíthatatlan vagy valami valós problémára reflektáló megoldás a már a pozitívumoknál említett vízihullás résztől eltekintve. Ami ennél is szembetűnőbb, hogy mennyire egy kaptafára húzták fel az összes történet gerincét: az adott nézőpontról hitessük el, hogy az egy áldozaté, de közben meg nem, és legyen ennek lebuktatása a nagy csavar, a katarzis minden egyes fejezetben. Ez már a legelső epizód után is fáradtnak tűnik, a folytonos ismételgetéssel pedig egyenesen az unalom mocsarába hagyják tengődni a nézőt.

És hogy mennyire ijesztő az egész nagyfilm? Látszik rajta az igyekezet, de vagy a történeti logikátlanságok és klisék, vagy a néhol botrányos színészi játék rögtön visszametszik a rügyezésbe kezdő félelemcsírákat. Kiváló színészi teljesítménnyel megspékelt nyomasztó hangulatot kár lenne számon kérni az ilyen antológia alkotásoktól, de azért egy-két hatásos jump scare-t elvárna a néző, de a kiszámíthatóság mindegyiknek erejét veszi. A készítők láthatóan a biztosra, a jól ismertre szerettek volna rámenni, és valószínűleg egy fejlődési referenciapontként használhatják majd ezt a filmet a jövőben: lám, innen indultam, és most már mennyivel jobbat rendezek. Aztán majd kiderül, mire futja tőlük.

Emlékezetes jelenet – SPOILEResen
Ha már antológia, akkor illik egy egész epizódot kiemelni, és maradnék a vízihullás fejezetnél, ami tényleg egy koherens sztoriként működik, az egyetlen értékelhető csattanóval.