Mielőtt tavaly visszataláltam volna a found footage gyöngyszemekhez, nálam már előtte is kopogtatott az ajtón a horror zsáner, miután talán tavaly tavasz környékén megnéztem a Haunt / Prédák című filmet a Shudder streaming szolgáltatótól. Azóta nagyobb figyelemmel követem a Shuddert, hogy éppenséggel milyen új alkotásokkal hozakodnak elő. Aztán találtam is egy top 50-es listát a Shudderen található művekből, melyek olykor eredeti, olykor csak importált filmek, ami alapján rádöbbentem, hogy bőven van még pótolnivalóm az elmúlt évek horror próbálkozásaiból. Végül így volt szerencsém (?) a Hagazussa nevű német horror-drámához.

A történet: a 15. századi Német-Római Birodalom alpesi hegyvidékén egy egyedülálló, gyermekes anyukának kell helytállnia a környék lakóinak atrocitásaival és az egykori édesanyja hagyatékával szemben.

Horror Box Office (korrigált) értékelés: 60%
IMDB értékelés: 5.9

Miért pont (korrigált) 60%?
A horror zsáneren belül talán a legnehezebb megközelítés a megvalósítás felé, amikor művészi, intellektuális háttértudást megelőlegző attitűddel készítenek el egy filmet. Eddigi tapasztalataim szerint ez háromféleképpen sülhet el:

1. Önmaga paródiájába fullad és értékelhetetlen lesz a mezei néző számára.
2. Végig önreflektív marad, tudatosan halad a művészi film és a nagyközönségnek szánt alkotás között, és ha a művészi üzenet nem is megy át 100%-ban, de mégis szórakoztató marad (ilyen volt például a Nicolas Cage főszereplésével készült Mandy).
3. A néző látja és érzékeli, hogy van valami tudatos koncepció, de önmagában a film a mögöttes háttértudás nélkül alig élvezhető.

A Hagazussa pont ez a harmadik kategória. Ha rögtön a megtekintés után írtam volna róla valamit, 35-40% közötti sávban találta volna magát, de Lukas Feigelfeld rendező szerencséjére én általában utánaolvasok a történeteknek, melyeknél érzem, hogy lehetett volna még több is bennük, mint ami első blikkre átjött nekem. Jelen példánknál maradva egy igazán extrém esettel találkozunk, mivel a Hagazussa laikus szemmel nem több egy mazochista torture pornnál (ezt megpróbáltam magyarra tükörfordítani, de inkább maradtam az eredeti kifejezésnél), és abszolút megértem azokat, akik az első 30 perc után búcsúznak tőle. Viszont ha a néző megelőlegez némi bizalmat és utána keres, vagy már eleve van fogalma arról, hogy a 15. századi Német-Római Birodalomban milyen vallási viszonyok uralkodtak, rögtön meglátja a zsenialitást Feigelfeld művében, ami jelentősen javítani fog a Hagazussa élvezeti indexén.

Ugyanis ekkor a négy külön részre szedett történet hirtelenjében koherens egésszé áll össze, és átérezzük azt a horrort, amin a főszerepben tündöklő Aleksandra Cwen karaktere, Albrun nap mint nap átesik. A színészi játékot a külön háttérkutakodás nélkül is kiemeltem volna, Cwen kisasszony ugyanis meggyőzőt alkot a képernyőn. Albrun a különc, de a többséghez tartozni vágyó egyedülálló anya, akit a gyermekkori élmények annyira traumatizáltak, hogy a közösség negatív ítéletét ellenvetés nélkül elfogadja, és önnön maga létének elemévé teszi. Egy tragikus történet ez, melyben a rendező pimaszul eljátszadozik mind a főszereplőjével, mind a nézővel (a Hagazussa ógermán nyelven boszorkányt jelent), és végig természetfelettit sejtet a háttérben, miközben csak a vallási dogmák és megbélyegzések önsorsrontó gépezete lendül működésbe. Ám a legborzasztóbb az, hogy hiába a majd 6 évszázados választóvonal a saját jelenünk, és a Hagazussa cselekménye között, ezek a stigmák, ha jóval árnyaltabban is, de a mai napig velünk vannak.

Mi tetszett – második bekezdéstől SPOILEResen?
Azokkal a támpontokkal kezdeném ezt a szekciót, melyek nekem is segítettek helyrerakni a Hagazussát – mivel ezek valós történelmi események, ezért a spoiler veszély nem fenyeget. Az 1400-as évekre a Német-Római Birodalmat is utolérte az a zsidóüldözés, mely Jézus keresztre feszíttetése után a keresztes háborúk kitörésével kapott új erőre szerte Európában. A szent háború hagyatéka mételyként ragadt meg az öreg kontinens országaiban, és a zsidókon kívül minden olyan nem-keresztény, tehát pogány embert is üldöztek és gyilkoltak, akik nem tagozódtak be a többségi kereszténység szárnyai alá. Ezt az eleve problémás alaphelyzetet még tovább tetézte az a tévképzet is, miszerint a pestist a hitetlenektől eredeztették a jószívű keresztyének. Ebben a közegben játszódik a Hagazussa, amelyben gyorsan kiderül, hogy még az Alpok hegyvidékes tájainak népei sem voltak különbek a nagyvárosok “különctagadó” lakóitól. Innentől pedig spoileresen folytatom.

Albrun úgy nő fel, hogy az anyja boszorkány hírében jár (mert egyedül neveli egyetlen lányát, és az apáról senki sem tud semmit), és miután az idős nő is elkapja a környéket tizedelő pestist, a helyiek nem tudnak, és igazából nem is akarnak segíteni rajta. A betegség rövidesen az épelműjéségét is megtámadja az anyának, aki az éppen az első menstruációját átélő gyerekével sem tud már együttérzően, gondoskodóan viselkedni. Az anya-lánya ágybabújós jelenete sokaknál kiverheti a biztosítékot, de amennyire felháborító, olyannyira meghatározó élmény a gyermek Albrun számára, aki ezután sosem kap visszacsatolást a szexualitásának normalitásáról, hiszen a megőrült anyuka rövidesen belehal a pestisbe.

Pár évtizedes ugrás az időben, és Albrun egy nagyon hasonló helyzetben találja magát, mint amilyenben annak idején felnőtt: egyedül neveli a még kisbaba lányát, az apáról senki sem tud semmit, a helyiek pedig ugyanúgy boszorkánynak hiszik, mint néhai anyját. Ebben az izolációban pedig Albrun minden egyes átélt élménye ráerősít a fiatal korában hallott és tapasztalt dolgokra, miszerint ő is egy különc, egy pogány, egy boszorkány. A néző sem tud elvonatkoztatni a többség meglátásától, és attól, amit Albrun is el kezd hinni önmagáról, pedig higgadt fejjel gondolkozva egyetlen darab természetfeletti eseményt látunk a Hagazussában, amikor a végső képkockákon felgyullad Albrun holtteste. Ez azonban nem a pogányság ördögi mivoltának igazolása lesz, hanem egyfajta tragikus önbeteljesülése egy magát fiatal kora óta megtévesztett módon felépítő személyiségnek. Albrun előtt azonban végig homályos marad ez az átverés, és tudatlanul sodródik azon az úton, melynek végén megfeleltetheti magát a helybéliek rá kivetített ördögi képének.

A Hagazussa horrorja két fronton verhet gyökeret a néző szívébe: egyrészt megmutatja a fanatikus kereszténység sötét oldalát, melyet napjaink menekült válságának közepette azért mi is megtapasztalhatunk, ha megnézünk egy-két híradót a tévében. Másrészt pedig azt az alapvető emberi félelmet járja körbe, mely a többséghez való megfelelési kényszerünkkel kapcsolatos. A visszautasítást, a stigmatizációt, a különcséget, melyek egy koktélba gyúrva akár olyan súlyos téveszmék kialakulásához is vezethetnek, ami egy épelméjű embert is elbizonytalaníthat saját józan eszében, identitásában. És akkor ne is beszéljünk az olyan esetekről, mint Albruné, aki még csak normális szülői nevelésben sem tudott részesülni, hogy megvédhesse magát a külső negatív visszacsatolásoktól.

Mindezek a felsorolt témák elsikkadhatnak a cselekményben, ha nem támogatja meg őket egy lebilincselő alakítás, mint amiről már fentebb is megemlékeztem. Aleksandra Cwen félelmetesen hitelesen alakítja a saját “boszorkányságát” lassan elfogadó, és ezáltal az őrület bugyraiba süllyedő fiatal anyukát. Minden egyes traumatikus élménynél felsejlik a karakterben a cívódás a normálisnak vélt és a kollektív tévképzet által kialakított viselkedés között, ám az utóbbi végül mindig felülkerekedik az összezavarodott nőben, ami a tragikus önbeteljesítést csak még borzasztóbbá teszi.

Mi nem tetszett – SPOILEResen?
Egész sokat írtam a pozitívumokról, ami alapján joggal merülhet fel a kérdés, hogy miért csak 60%-ot kapott a film? Ez a már a kritika első soraiban is megírt problematikus megoldás eredménye, miszerint teljesen más élményt ad a Hagazussa, ha fel vagyunk vértezve a kellő háttértudással, ami nagyban segíthet az empátia kialakulásában is, valamint akkor, ha teljesen tudattalanul ülünk le elé, és egy klasszikus horrort várunk. Hagyományos jump scare-t nem lehet találni a Hagazussában, továbbá a téboly és a rémálmok művészi jellegű horrorisztikus ábrázolása pedig elidegenítheti az egyszeri nézőket, főleg olyan explicit képekkel operáló jelenetsorokban, mint amilyenek előfordulnak itt is.

Amennyire csalogató a film plakátja, az épp olyannyira vezetheti meg a mezei nézőt. Egyáltalán nem kommersz alkotásról van szó, ám a plakát mégis valami ilyesmit sejtet a ködös tájjal és az emberi koponyával a középpontban – ehhez képest pedig egy unalomba vagy botrányba fúló filmélményt lehet a jutalma, aki nem megfelelő elvárásokkal vág neki a Hagazussának.

A négyrészes szerkezet is túlságosan a művészi jellegét emeli ki a filmnek, melyektől véleményem szerint el lehetett volna tekinteni. Azonban azt érdemes észben tartani hogy Feigelfeld nem egy tucatfilmet akart elkészíteni, hanem mindenképp egy egyedit, egy különcöt, mint amilyennek Albrunt is látták a helyiek. Ezt azonban érthető módon sokan nem fogják értékelni, azok főként nem, akik olyan filmekre vágynak, melyek mindent megmagyaráznak a saját játékidejük alatt. Ebből kifolyólag csak olyanoknak ajánlatos megtekinteni a Hagazussát, akik a tucathorrorok után valami merőben másra kíváncsiak, mert azt meg fogják kapni.

Emlékezetes jelenet – SPOILEResen
Nem volt igazán kiemelkedő jelenet a Hagazussában, de amikor a fiatal Albrun befekszik az anyjához az ágyba, aki ezután szaglászni és tapogatni kezdi az első menstruációján áteső lányát, az mindenképp sokkoló és váratlan volt. Jó darabig fog még kísérteni.