2021-ben immáron Magyarország is büszkélkedhet saját gyártású horror filmmel – azonban megérdemli-e a nagy éljenzést és pezsgődurrogtatást Bergendy Péter filmje, mely közvetlenül az I. világháború utáni Magyarországra kalauzol minket?

A történet: a német Thomas (Klem Viktor) egy halálközeli élményt követően fotográfusként járja a magyar falvakat, hogy a spanyol náthában elhunytakról egy utolsó fényképet készíthessen az életben maradt családtagok számára.

Horror Box Office értékelés: 40%
IMDB értékelés: 6.1

Miért pont 40%?
Nagyon szerettem volna szeretni a legelső magyar horror filmet, de gyermeteg hibái az ígéretes alapkoncepciót is képesek voltak végül maguk alá gyömöszölni. A félresikerült casting, a megmagyarázatlan rejtély és annak homályos “feloldása”, valamint a teljesen életszerűtlen emberi reakciók olyan nehezéket képeztek a mérleg negatív oldalán, melyet nem tudott ellensúlyozni sem a főszerepben brillírozó Klem Viktor, sem a hangulatos múltidézés. Az alaphelyzet számtalan kritikai jellegű fogáspontot tudott megelőzni, de ezt az előnyt is csak ideig-óráig tudta tudatosan alkalmazni a rendező. Mindezen hiányosságok és elcsúszások tükrében pedig a majd két órás játékidő is túlzónak hat, melynek rossz értelemben fogjuk már a végét várni.

Mi tetszett – SPOILEResen?
A Post Mortem nagyon erősen indít, hiszen rögtön az első világháború egyik utolsó csatájába csöppenünk, hogy megismerkedjünk Thomas karakterével, akit élve eltemettek. Thomas maga sem érti, hogyan élhette túl a közeli bomba becsapódását, mindenesetre a segítségére kelő Öreg Ember (Reviczky Gábor) rögtön bizniszt épít rá, jobban mondva a halála utáni élményeinek átadására. Eközben Thomas elhunytakkal pózoló családokat örökít meg az utókornak, ami önmagában egy zseniális, és nagyon bizarr koncepció. Ahogy a spanyol nátha áldozatai egy utolsó pillanatra, üres tekintettel a kamerába bámulnak a szeretteik körében, egyszerre ijesztő és szívfacsaró. Gondoljunk csak bele, hogy 100 éve még nem tudott mindenki selfie-zni, és akkoriban bizonnyal minden pénzt odaadtak volna a gyászoló családok a hasonszőrű szerencsevadászoknak, csak hogy legyen egy utolsó, fogható, látható bizonyíték az elhunytról.

A korszak jellegéből fakadóan egy csomó, horrorra jellemző “bakit” kiküszüböl a cselekmény, úgymint hogy miért nem kapcsolják fel a vaksötétben a szereplők a villanyt, és társai. A petróleumlámpával való esti közlekedés, a korabeli falu látványa, valamint a rideg téli tájképek hatásosan fokozzák a hangulatot, bár Bagota Béla azért ügyesebben alkalmazta az erdők és a környező táj hangulatépítő és -festő elemeit a Valan: Az Angyalok Völgyében.

Színészek terén Klem Viktor és Ladányi Andrea teljesítményeivel voltam elégedett, utóbbi “Nénije” az a kötelező, titokzatos és egyben rémisztő horror elem, akit sikerült autentikusan áthelyezni ebbe a magyar környezetbe. Képi megoldások terén is sikerült egyszer-kétszer szépet alkotni, de ezek zömét már a trailerben is ellőtték – mint például a hirtelen befagyó kéményt, amit egy másik univerzumban Sub-Zero is megirigyelne.

Mi nem tetszett – SPOILEResen?
A casting sajnos nagyon félresikeredett, ami a második legfontosabb karaktert illeti. Hais Fruzsina “Annuskája” ugyanis a legtöbb rémisztő jelenetben kudarcot vall azzal, hogy nem a helyzetnek megfelelő gesztusokkal és mimikával operál. Amikor egy-egy falulakó vagy Thomas bajba kerül, ő alig bírja leplezni a mosolyát – sőt, egyes esetekben mintha nem is próbálná! -, és mivel ezt konzisztensen műveli, végül nagyon hangulatrombolóvá válik. De nem lehet mindent a színészpalánta nyakába varrni, hiszen egyértelműen a forgatókönyv is hibás, ugyanis “Annuska” egyáltalán nem úgy viselkedik, mint egy 10-14 év közötti lánygyermek. Az a látszólagos nyugalom, ami minden egyes szorult helyzet után jellemzi őt, nevetségessé teszi a képernyőn látottakat, ami a film előrehaladtával a horrorhangulat kiheréléséhez vezet.

Nem jobb a helyzet a falu további lakóinál sem, akik teljesen irreálisan viselkednek. Egyik pillanatban még elátkozzák Thomast, hogy a következőben már kollektívan sopánkodjanak és sírjanak a póruljárása okán, arról nem is beszélve, hogy a finálé másnapjára már minden falubeli nyugodtan éli tovább az életét. Ez a logikátlanság a cselekményvezetésben blikkzűrökként érhető tetten, amikor is a falubeliek hirtelen feltűnnek egy házban, mindazok után, hogy végig látjuk, amint a hőseink egyes egyedül vagy kettesben szelik át az utcákat. Idővel pedig egyre több az ilyen mesterséges viselkedési forma, amit szintén az összefoltozott forgatókönyv erőltet rá a karakterekre.

A végkifejlet ismeretében pedig az is nyilvánvalóvá válik, hogy a készítőknek volt egy oltári jó alapkoncepciójuk, amire nem tudtak egy koherens történetet ráhúzni. Egy filmnél sem előírás, hogy minden egyes mozzanatot megmagyarázzanak, vagy egyértelmű választ adjanak a kérdésekre, ám az sem eredményes, ha még csak fogódzópontot sem tud nyújtani a rejtély feloldásához. Márpedig a Post Mortem fináléja még csak sugallmakkal sem szolgál, nemhogy megoldásokkal. A záró képkockák tudatják a nézővel, hogy amit Annuskáék falujában láthattunk, az nem egy elszigetelt eset, hanem a környező falvakban, településekben is gyaníthatóan hasonló anomáliákkal küszködnek a helyiek. Azonban az továbbra is kérdéses, hogy miért Thomast illeti a Kharón szerep, és hogy történetesen mivel tudja elérni a Földön ragadt lelkek továbbszállíttatását a túlvilágra. Meg egyáltalán, ezek a gonosz entitások miért pont a világháború után szabadultak el a vidéken?! Na de befejeztem.

Amilyen remek felütéssel indít a Post Mortem, a végére végül a saját maga által megfent kardjába dől bele. Okosnak és kiforrottnak próbál tűnni, igyekszik valami ütős mondanivalóra kifuttatni a cselekményt, de a válaszokkal és az igényes megoldásokkal is csínyán bánik, melyek felett még akkor sem lehet szemet hunyni, ha történetesen a legelső magyar horror alkotásról beszélünk, és nyilván elfogultabb lesz a magyar néző is ennek tudatában. Csak az vigasztalhat minket, hogy a folytatás, mármint a következő magyar horror, remélhetőleg ennél már csak jobb lesz.

Emlékezetes jelenet – SPOILEResen
A faluba érkezés másnapján Thomas munkához lát, és sorjában lefotózza az összebugyolált rongyokból előhalászott elhunytakat, akiket profi körülmények között igyekszik megörökíteni az utókor számára. Thomas mozdulataiból sugárzik a profizmus és a közömbösség a halottakkal szemben, ami remekül asszisztál a Post Mortem kezdeti hangulatának megalapozásához.