Adtam még pár nap ülepedést ennek a filmnek, elvégre tavaly ilyenkor és még december elején is a legvártabb horror projekt volt a Late Night with the Devil mellett. Robert Eggers továbbra is korunk egyik legkülönlegesebb horrorfilmrendezője, de vajon legújabb üdvöskéje elég jó lett ahhoz, hogy az év horrorja címért is versenybe szálljon? Olvass tovább, hogy kiderítsd.

A történet: egy szörnyű látomásoktól szenvedő nő tünetei egyre felerősödnek, amint egy gonosz lélek közelít a városához.

Horror Box Office Verdikt: Túl a komfortzónán
Ezzel a mostani bejegyzéssel rögtön szembeköpöm az ELTE-filmintézetben tanultakat, miszerint egy feldolgozás recenziójakor muszáj a filmet kontextusban elemezni – jelen esetben illett volna újranézni az eredeti 1922-es Nosferatut és az 1979-est is – utóbbit még nem is láttam. A némafilmből nem sok minden maradt meg, bár van az az ikonikus jelenet, amikor látjuk a vámpír árnyékát mozogni – ez azonban még gyermekkoromban égett bele a retinámba, hiszen kvázi minden horrorfilmekről szóló műsorban levetítették ezt egy montázs keretein belül.

Szóval bár úgy illene, hogy párhuzamot vonjak a két másik nagy előddel, most ezt nem teszem meg, de majd ha megtekintésre kerültek, akkor biztos lesz valami rangsor a három adaptáció közül.

Robert Eggers Nosferatuja egy régóta dédelgetett projekt, és nagyon meglátszik a rendezőn, hogy ez a film egy egyfajta szerelemből született. Ez leginkább abból látszik meg, hogy több mint 2 órás a film, míg az előző két adaptáció beállt 110 és 90 perc közé. Ezt fekete pontként is fel lehetne tüntetni, de nem feltétlenül a hossza miatt, hanem azért, mert a ritmusa néhol túlságosan kapkodó, máskor meg bődületesen komótos, és ezért még én is úgy éreztem, hogy ebből lehetett volna visszavágni.

A ritmus rapszodikusságából fakad a hangulatbeli változatosság. Számomra a film első fele vitte igazán a prímet: az Orlok gróf várába tartó utazás, annak körülményei, a találkozás a gróffal az mind hidegrázós momentum. Bill Skarsgard pedig egy őrült zseni – jelentkezzen kommentben, aki felismerte őt Orlok gróf maskarája mögött!

A film második felére pedig visszatérünk a csendes kis német városka felbolydult mindennapjaiba. Eme felvonás ékköve már egyértelműen Willem Dafoe “van Helsing koppintása”, aki már annyira hóbortos, hogy még utolsó mentsvárként sem tűnik egy megbízható szövetségesnek.

A Nosferatu ugyebár egy Drakula sztori, viszont annak idején 1922-ben F.W. Murnau nem kapta meg az adaptációs jogokat Bram Stoker Drakulájához, így hát létrehozta ugyanazt a sztorit, más helyszínnel, más nevű szereplőkkel, és egyet csavart a vámpíron is: a Nosferatu túlvilági teremtménye nem teremt élőholtakat minden vérszívása után, hanem pusztító pestist bocsájt arra a tájra, ahol vadászik, az áldozatai pedig ezt a kórt terjesztik tovább. Ez egy apró változtatásnak tűnik, ám így több mint 100 éves távlatból mégis üdvözölendő, hogy változatosságot vittek a jól ismert vámpírmítoszba.

Ehhez szerencsére Eggers is ragaszkodott, sőt, nagyon frappánsan emelte ki azt a pusztító entitást, az apokalipszis lovasai közül az élő-mozgó Halált, amit maga a gróf képviselt, és keltett életre. Az utóbbi években a vámpírok finoman szólva is nevetség tárgyává aljasodtak le a horror zsánerén belül, de most a Nosferatu és a 2023-as The Last Voyage of the Demeter is jól mutatja, hogy ezek a maguk módján örökérvényű rettegésforrások, már amikor lelkiismeretesen nyúlnak az alapanyaghoz.

Itt azért megjegyezném, hogy nagyon örülnék egy olyan filmnek, ami szinte teljes egészében az erdélyi várban játszódik. A baljós természet, a titokzatos vár és annak lakója/lakói, gyönyörűen megágyazhatna egy egyhelyszínes borzongásnak (bár ennek hangulatépítésében Eggers nagyon magasra tette a mércét).

A Nosferatu hozta az elvártat, de a hossza, és a második felének kapkodós jelenetei miatt mégsem fért fel a csúcsra nálam. Ebből is jól látszik, hogy 2024 nagyon erős horrorfilmeket szállított – hamarosan pedig érkezik a toplista is a tavalyi évből.

Horror Box Office értékelés: 82%
IMDB értékelés: 7.6