Ha a Wounded Fawn legalább ennyire árnyaltan és ügyesen mutatta volna be a sztoriját, mint a Glorious tette, akkor most nem lenne negatív referenciapont ebben a bejegyzésben. Ám aki abban csalódott, annak bátran ajánlom a Glorioust, mely ügyesen húzza el a mézesmadzagot a néző előtt ebben a 80 perces elgondolkodtató darabban.

A történet: egy szakítást követően egy férfi egy nyilvános WC-ben nem várt beszélgetőtársra lel egy ősi isten személyében.

Horror Box Office Verdikt: Újonc turmix
Bár sosem olvastam Lovecraft regényeket, azok alapján, amiket eddig tapasztaltam a munkásságán alapuló adaptációk terén, a Glorious is simán megállná a helyét ebben a felsorolásban. Ugyanakkor nem találtam rá bizonyítékot, hogy lenne a hasonlóságnak alapja.

Mindenesetre Lovecraft mintájára egy kozmikus entitás jelenik meg a Gloriousban, aki azzal a dilemmával szembesíti főhősünket, hogy egyáltalán hihetünk-e egy nyilvános mosdó ülős budijában megbúvó hangnak, amikor az egy ősi istennek adja ki magát. Hogy ne legyen egyszerű a kérdés megválaszolása, a titokzatos hang még minden részletet is tud rólunk.

A Glorious problémája, hogy egy néző számára közömbös főhőst helyez a középpontba – ez a finálé katarzisakor visszafelé sül el. Eme közömbösségből fakadóan hiányzik az a plusz rádöbbenés és sokk érzés, amit a hasonló csavarral operáló Elinál átélhettünk.

Ám a szintén tavaly megjelent Wounded Fawnnál mégis sokkal kompaktabb élményt nyújt. A dialógusok gondolkodóba ejtik a nézőt, a dizájn és a hangulat pedig megugorja az alapvető horrorelőfeltételek követelményét. A 80 perces játékidő pedig újfent bizonyítja, hogy csűrés-csavarás nélkül is lehet teljes egy történet. Bár a finálé nem üt akkorát, mint amekkora potenciál rejlett benne, mégis szépen sikerül a fekete-fehér világfelfogásba becsempészni a szürke árnyalatot. J.K. Simmons szinkronhangja pedig minden filmnek kölcsönöz extra pontokat az értékelésnél.

Horror Box Office értékelés: 60%
IMDB értékelés: 5.6