Újabb antológiával próbálkoztam be, ami ezúttal sem hozott akkora átütő erejű sikert, mint tette azt a Trick ‘r Treat. Pedig történetileg ígéretesen indít, de aztán vizualitásban, feszültségkeltésben és ötletességben is a közepes színvonal alá süllyed.

A történet: egy elhagyatottnak tűnő mozi az arra járó embereket személyes üzenetek kivilágításával csalogatja be az épületen belülre, ahol az áldozatok a legnagyobb félelmeikkel kell szembenézzenek.

Horror Box Office értékelés: 45%
IMDB értékelés: 5.5

Miért pont 45%?
Kezd izgalmassá válni a blog, hiszen érkeznek a hasonszőrű alkotások, amik közül differenciálnom kell az eddig adott százalékok alapján. Először 46%-ra gondoltam, de miután láttam, hogy a The Golem és a Banshee Chapter is ilyen értékeléseket kaptak, muszáj voltam csökkenteni a verdikten. A Nightmare Cinema legnagyobb problémája abból az antológiák jellegzetességéből fakad – azaz a különböző szegmenseket különböző rendezők forgatták le, és az eltérő stílusok, illetve a harmatgyenge összekötő szál nem teremt egy koherens egészet. Az is látszik, hogy egyes fejezeteknél a kreativitás dominált, ám annál kevesebb pénz maradt a megvalósításra, vagy vice versa. Az sem segít az átélésnél, hogy a legtöbb karakter teljesen antipatikus, illetve annak a mindenki által ismert feszültségkeltő aláfestésnek a túltolása is egészen hihetetlen mértékeket ölt – mintha ezzel akarták volna kompenzálni egyes szegmensek az unalomba fúló cselekményt. Hogy ezek ellenére miért kap ilyen előkelő értékelést, azt két fejezetnek köszönheti, ami legalább valami egyediséget tükrözött vissza, nem is beszélve, hogy valós, átélhető félelmeket vetített ki a képernyőre.

Mi tetszett – SPOILERESEN?
Az előbb említettem két egyedibb szegmenst, azokon belül is a plasztikai műtétes volt az, ami kifejezetten tetszett, hiszen az önelfogadással kapcsolatos emberi félelemre reflektált. Főleg manapság, amikor a közösségi média felületeken orrba-szájba érkeznek a mai divatnak és értékrendnek megfelelő “tökéletes” kinézetű emberek, nehéz a saját “defektjeinkkel” megbékélni, főként ha azok nagyon is szem előtt vannak, mint a főhősnő arcsebei. Ilyenkor a leghalványabb reménysugárba is belekapaszkodhatunk, csak hogy ismét a “normálisak” közé tartozhassunk, amit kíméletlenül ki is használnak a szerencsétlenül járt hölgyemény ellenében. A már inkább mentális félelmekre fókuszáló “hibbant anya” fejezet szintén örvendetes volt, mivel bátran eltávolodott a langyos vizeken evező többi történettől, és mert valami újszerűt mutatni. Illetve a sablon szegmensekben is akadt egy-két olyan fordulat, amivel próbálták volna kiemelni a középszerűből a sztorit, ami a végeredményre nem volt kihatással, de a próbálkozás legalább értékelendő.

Mi nem tetszett – SPOILERESEN?
Kezdjük a legidegesítőbbel, ami legalább -10%-ot eredményezett, az pedig a spoilermentes bekezdésben is megemlített “feszültségnövelő” zenei aláfestés túlhasználása. Mintha a direktorok egy valamiben egyeztek volna ki, az pedig ennek a hangulatkeltő elemnek a használata. Ám amikor már a harmadik, majd a negyedik és ötödik fejezetben is felcsendülnek eme ismerős hangjegyek, az inkább a néző idegeire kezd menni. Mondani sem kell, hogy eredeti funkcióját addigra már teljesen elveszti, kontraproduktívvá válik az alkalmazása.

A másik nagy szívfájdalmam az alapsztorik sablonossága. A pozitívumoknál felsorolt két fejezeten kívül jön a szokásos sorozatgyilkos(szerű) antagonista, az idegen létformák, no meg a 21. században továbbra is divatos démoni megszállás. A szomorú, hogy ezekről egytől egyig lerítt, mennyire a saját kis mikrouniverzumukban zajlanak – míg a Trick ‘r Treat pont azzal brillírozott, hogy a különállónak tűnő fejezetek között felfedezhetőek voltak az áthallások, kapcsolódások, és végül egy kerek egészet alkottak, itt még az átívelő szál a még mindig rémesen kinéző Mickey Rourke-kal sem volt konzekvens. Végig az az érzésem volt, hogy a rendezők többsége a biztosra szeretett volna menni inkább, ahelyett hogy a saját egyediségüket tükrözték volna vissza az ajándékba kapott játékidejükben.

Emlékezetes jelenet – SPOILERESEN
Az antológiáknál ezentúl igyekszem mindig egy-egy fejezetet kiemelni ebben a bekezdésben, már ha éppenséggel van arra érdemes. És bár történetileg-drámailag a plasztikai sebészetes a legerősebb darab ebben a kollekcióban, vizualitás szempontjából mégis a “hibbant anya” viszi a prímet, mivel egyedül ez a fejezet képes egy olyan képi világot villantani, ami 2018-ban elvárt lenne.