Papíron hiába hangzik jól a második világháború összevegyítése a horror műfajával, a legtöbb hasonszőrű alkotás nem lesz több egy tisztes középszernél. Pláne ha azzal igyekeznek borzolni a kedélyeket, hogy az elmúlt évtizedben agyonhasznált szubzsánert elevenítik fel, ami inkább egy elijesztő, mintsem csalogató hatással bír manapság.

A történet: a második világháború idején egy hajótörött társaság menedékre talál egy elhagyatottnak tűnő anyahajón, melyről gyorsan kiderül, hogy az egykori náci tengerészek jelentik a legkisebb fenyegetést a túlélők számára.

Horror Box Office értékelés: 39%
IMDB értékelés: 5.2

Miért pont 39%?
Ha csak az első 30 percet venném figyelembe, ez akár egy működőképes koncepcióval bíró, hangulatos horror is lehetett volna. Értékeltem a kikacsintást a kedvenc horrorfilmem, a The Thing irányába is – a legénység nélkül maradt szellemhajó, ahol lépten-nyomon rábukkannak a szereplők a tengerészek bizarr tetemeire. Ezt az indítást még azt sem tudta volna lehúzni, hogy egy újabb PC-s erőlködést vehetünk észre a castingban – akad színesbőrű, arab beütésű, orosz, ausztrál, brit, tehát egy igazán illusztris társaság, melynek valódiságát az adott korban erősen megkérdőjelezném. Megint elkezdhetnék arról vitatkozni, hogy mennyi PC egészséges, és mennyi már kontraproduktív, de inkább maradjunk a szemle tárgyánál. Justin Dix rendező valamilyen érthetetlen oknál fogva a 30 perc után csavar egyet a dolgokon, mellyel szó szerint kiheréli a történetében lévő potenciált. Ha valami egyedi borzalommal tudott volna előrukkolni, az máris értékelendő kategóriába sodorta volna a Blood Vesselt, de ehelyett egy előző évtizedben túlhasznált toposz sokadik felejthető iterációja testesül meg a filmben. A bajt pedig csak tetézi, hogy a veszélyhez köthető jól ismert szabályrendszert is kénye-kedve szerint alkalmazza Dix, aminek önellentmondásból fakadó hangulatgyilkos hozománya a fináléban csúcsosodik ki, amikor is láthatóan teljesen megfeledkeznek a készítők a felkelő Nap és a szóban forgó teremtmények kölcsönhatásáról.

Mi tetszett – SPOILEResen?
Mint már említettem, az első 30 perccel nem volt különösebb baj – és a végső értékelést is leginkább ez az indítás húzza felfelé. A megperzselődött hullák, akiknek vére a falakra és a padlókra pókhálókként csapódik ki, baromi meggyőzően néz ki, és szépen építi fel a rejtélyt. Aztán persze kezdenek sokasodni a jelek, hogy a Blood Vessel végső soron milyen szörnyeket fog felvonultatni, és az egész koncepció lobogó lángja szép lassan kialszik.

Ezen felül azért érdemes megemlíteni az orosz és ausztrál katona bajtársiasságát, ami talán az egyedüli hiteles interakció volt az egész sok karaktert felvonultató cselekményben. Fun fact, hogy az ausztrált alakító Nathan Phillips a mostani fizimiskájával könnyedén összetéveszthető Richard Dormer Trónok harcás karakterével, Beric Dondarrionnal. De lehet már csak az én arcfelismerésem romlik – az alábbi kép alapján ti mit mondanátok?

Mi nem tetszett – SPOILEResen?
Egészen idáig kerülgettem a forró kását, de aki még ezt a bekezdést is olvassa, az már bizonyára vagy látta, vagy meg sem akarja nézni a filmet, úgyhogy innentől tényleg spoilerezek. A Blood Vesselnek a címe persze már önmagában is árulkodó a központi fenyegetéssel kapcsolatban, azonban az, hogy 2019-ben még mindig képesek a vámpírokat előszedni a klasszikus szörnyek birodalmából, az már sajnos nagyon elcsépelt és sajnálatra méltó, semmint egy nézőket bevonzó tényező. Úgy gondolom, hogy annyira túl lett tolva a 2000-es és 2010-es években a téma, hogy ha valaki komoly filmet akar rendezni, az jobban teszi, ha messziről elkerüli az agyaros sápadtarcúakat. A Blood Vessel pedig komolyan veszi magát, és ebből fakad a problémák nagy része. A vámpírok kinézete a 2019-es technikai fejlettség tükrében inkább paródia kategória, a hatalmuk pedig egyik pillanatban irigylésre méltó, a másikban pedig már fogtam a fejem, annyira lebutított viselkedést kölcsönöznek számukra. Teljesen következetlen, inkonzisztens a Blood Vessel vámpírkezelése, ami még a baljós finálét is egyfajta happy enddé avanzsálja – hiába mosolyog a vámpír asszony a megmentő szerepben villódzó brit katonákra, a felkelő Nap fénysugarai gyorsan a szájára fagyasztják majd azt a mosolyt.

Ha a vámpír toposz használata magában nem lenne elegendő, a PC kultúra itt is feldugja a fejét, mint negatívum. Míg a Shadow in the Cloud esetében a feministák duzzaszthatták a mellüket elégedetten, itt a multikulturalizmus és globalizmus szószólói bólogathatnának serényen, de álljunk meg egy szóra: tényleg a második világháborúban játszódó történetekben kellene odafigyelni a reprezentációs arányokra? Erősen kontraproduktív ez a megközelítés, legalábbis a részemről. Vannak olyan időszakai és helyszínei a történelemnek, amikor is tényszerűleg bizonyított, hogy leginkább kaukázusi emberek harcoltak szintén fehérbőrű társaikkal – ha pedig erre a periódusra mégis a multikulturalizmus szivárványos árnyalatait erőltetjük rá, az nemcsak hiteltelenséget fog előidézni, hanem a konzervatívabb nézők már-már jogos haragját is. A történelemhamisításból és a reprezentációkultúra visszamenőleges korrigálásából pedig én sem kérek.

Emlékezetes jelenet – SPOILEResen
Konkrét jelenet nem ragadt meg, csak a vámpírok kinézete, mely már a röhejesség határát képezte.