A Slaxx után egy újabb kanadai filmet sikerült megtekinteni a közelmúltban, mely szintén az élvezhetőbb kategóriába esik bele. A Come True az álmok horrorjaiba kalauzolja a nézőt, úgyhogy aki szokott fekete, világító szemű alakokról álmodni éjszakánként, az lehet jobban teszi, ha távol marad a Come True-tól.

A történet: miután Saraht (Julia Sarah Stone) folytonos rémálmok gyötrik, aláveti magát egy helyi tudományos kísérletnek, hogy feltehetően válaszokat kapjon az álmaival kapcsolatos kérdéseire.

Horror Box Office értékelés: 64%
IMDB értékelés: 6.0

Miért pont 64%?
Lehetett volna ez több is pontszámban, ha a finálé csavarjának ismeretében jobban átgondolták volna a koncepciót az alkotók, ami sajnos alaposan aláássa a korábbi jelenetek megvalósítását. Mostanában úgy tűnik nagyon trendivé kezd válni, hogy a sorozatos szférából jól ismert cliff hangerekkel érjenek véget filmek, melyek teljes egészében felforgatják a cselekmény valóságát – ez néhány esetben jól tűd működni, míg sok esetben nem. Igyekszem majd idővel mindkettőre példát hozni.

Mindenesetre Anthony Scott Burns direktor egy remek katalizátort gyújt be a Come True elején, ez pedig az álmok világa, mely továbbra is egy jolly joker toposz, nemcsak a horror, hanem más műfajokban is. Az pedig, hogy egy technikai megvalósításon keresztül végre bepillantást nyerhetnénk mások álmaiba, az egy rendkívül izgalmas alapgondolat. A meggyőzően alakító Stone kisasszony szintén emeli a film színvonalát, hozzá azonban nem tud minden mellékkarakter felnőni. A rejtély kibontása kissé talán lassan zajlik, főleg egy horrorhoz képest, ami talán az első etapot akár unalmassá is teheti egyesek számára, azonban időben áttér a félelmetesebb irányba, ami azokra garantáltan hatással lesz, akiknek vannak a filmben bemutatthoz hasonló rémálmai. Az utolsótól eltekintve Burns ügyesen használja fel a cselekmény fordulatait, és képes egészen a végsőkig fenntartani az érdeklődésünket, ami után viszont sajnos jön a kopp, hiszen végső válaszok helyett csak sok bosszantó kérdés marad.

Mi tetszett – SPOILEResen?
A technológia, amivel megelevenítik az álmokat a képernyőkön, egy egyszerű, de nagyszerű elv mentén valósul meg. A tesztelési stádiumban lévő rendszer nem kiforrott még, nem látunk tűéles képeket, ám ez, és a valódi álom párhuzamos bemutatása teszi még félelmetesebbé a rémálom-jeleneteket. Nekem is volt egy történetcsírám, ami hasonló technológiával tette kivetíthetővé az álmokat, szóval eme érintettség miatt máris elfogulttá váltam az elején.

Bár a finálé csavarja sok nézőpontot és beállítást megkavar, de ettől még a Carl Jung-i személyiségfogalmak alapján epizódokra szedett történetnek egy jól felépített, okos kerete van – éppen ezért érdemes egy kicsit utánaolvasni, főleg a Jung-i fogalmaknak, hogy a koherenciát és a kapcsolatokat észrevegyük a kómás fordulat ismeretében. Bár nem ez volt az általam vágyott “feloldás”, főleg, hogy nem a legeredetibb az elmúlt időszak többi hasonló műveihez képest, mégis megvédhető, mert ezáltal kapcsolja össze a személyiség bemutatott Jung-i lépcsőfokait.

Mi nem tetszett – SPOILEResen?
Bár elismerem, hogy vannak pozitívumai a kómás üzenetnek, összességében mégis negatívabb élményt nyújtott, mint megelégülést. Egyrészt ez a “végig kómában volt hősünk” egy olyan alkotói mentőöv, mint az időutazás számos sci-fiben meg fantasyben – azt sejteti, hogy a készítő nem igazán tudja lekerekíteni az eredeti sztorit, ezért visszakanyarítja a cselekményt egy alternatív kiindulópontra, hogy a jövő kritikáinak tudatában érjen el kedvezőbb kimenetelt vagy fogadtatást.

Másrészt pedig nem lehet amögé bújni a magyarázatokkal, hogy továbbra is keveset tud a tudomány azokról a folyamatokról, melyek egy komatikus állapot alatt zajlanak. Egy kómás egyén fejben zajló folyamatairól szóló történet igenis fókuszáljon a főszereplőre, ne hozzon be külön nézőpontokat a film második felében, mert az számomra nem átgondoltságot tükröz, hiszen megrepedezik a koherencia. Mint az előző posztomban is írtam, ha akad egy jól átgondolt film ügyesen megfogalmazott üzenetekkel, azon már látszik az erőfeszítés, ami nagyra értékelendő.

A leginkább szemet szúró szegmens, amikor a tudós srác, Jeremy szemszögéből követjük nyomon az eseményeket egész sokáig. Itt még elfogadnám a magyarázatot, hogy Sarah éppen eszméletét vesztette, tehát akár “bárhol ott lehetne”, de a tudóstársakról készült random jeleneteket végképp nem tudom hova rakni. A végső csavar sokkal több lyukat fúr a vászonra, mint amennyit betöm közben, és végül ez húzza le a mérleg nyelvét a negatívabb oldalra, ami végső soron egy kicsit a filmélmény javára is ment. Ahogy kezdtem ezt az írást, a Come True akár egy kétjegyű számjeggyel is érhetett volna több százalékot, ha jobban megalapozzák a katarzist.

Mivel a Come True eléggé beleássa magát a lélek bugyraiba, és ajánlott az utánaolvasás is, ezért megérdemli, hogy a Túl A Komfortzónán kategóriában landoljon.

Emlékezetes jelenet – SPOILEResen
A pár évtizeddel ezelőtti minőséget megidéző monitorokon megjelennek az árnyalakok, akik már a féléber állapotba is követik a pácienseket.