Eredetileg szerettem volna sorrendben haladni az elmúlt időszakban megtekintett filmek terén, de mivel sorjában jöttek az egymást alulmúló alkotások, kénytelen voltam kiválasztani egyet közülük, ami viszont magasan kiemelkedik a közelmúlt mezőnyéből. Ez a 2013-as Final Prayer, amit The Borderlands címen is megtalálhattok.

A történet: miután egy kicsi brit falu régi templomában feltételezhetően egy “csoda” történik, a Vatikán egy háromfős nyomozó csapatot küld ki a helyszínre, hogy megállapítsák az események valódiságát.

Horror Box Office értékelés: 71%
IMDB értékelés: 5.8

Miért pont 71%?
Elliot Goldner filmje talán a found footage zsáner hőskorában, a 2010-es évek elején jelent meg, de méltatlanul el lett hanyagolva olyan más alkotások árnyékában, mint az As Above So Below, a Paranormal Activity franchise, és sorolhatnánk. Én legalábbis nem találkoztam a Final Prayerrel a tavalyi év végéig, amikor is egy toplistában végre feltűnt a cím – és ennek mérhetetlenül hálás vagyok. Goldner ügyesen bontakoztatja ki a helyi templom rejtélyét, és ehhez még kellőképpen szimpatikus, illetve antipatikus karaktereket is felvonultat, hogy még könnyebb legyen a néző dolga a ráhangolódással. A hangulat pompás, a forgatási helyszín telitalálat – nem tudom, hogy a templom az egy valóban létező épület, vagy csak a film kedvéért építették fel a makettet, de nagyon jól megágyaz mindannak a furaságnak, aminek szemtanúi lehetünk a 90 perc során. Vannak persze olyan bevágások, melyek megtörik a valóság illúzióját, és a végkifejlet tükrében is tanakodhatunk azon, hogy vajon “ki is találhatta meg ezeket a felvételeket”, de ez azon kevés alkotások egyike, melynél a pozitívumok szerencsére el tudják felejtetni ezeket a szőrszálhasogató észrevételeket.

Mi tetszett – SPOILEResen?
A Final Prayerrel nyugodtan dobálózhatunk, amikor valaki amiatt sopánkodik, hogy a kereszténységre épülő horrorok már nem tudnak semmi újító témával előrukkolni. Nagyrészt osztom ezt a megállapítást, hiszen ha a kereszténység és a horror egy bekezdésben találhatóak, akkor mindenki rögtön a Sátánra vagy a démonokra fog gondolni, és többnyire nem is fogják őket cáfolatok érni. Pedig egy hatalmas kiaknázatlan alapanyag leledzik az ókori és kora középkori irodalomban, folklórban – hiszen a kereszténység térhódítása előtt pogány istenek és entitások tucatjai, százai uralták a helybéli közösségek gondolatait, álmait. Goldner szerencsére ez utóbbira adta le a voksát a már agyonismételt démonokkal átitatott tematika helyett, ám az igazi bravúr, hogy a film kétharmadáig mégis elhiteti a nézővel, hogy egy jól ismert történet sokadik variációját követi figyelemmel. Pedig a jelek végig ott vannak, csak elsőre talán könnyen elsiklik felettük a néző. A templom alatt húzódó pogány istenséget egyszer sem látjuk, ám a túlvilági hatalmából áradó őrület és félelem mégis a horror filmek egyik legijesztőbb entitásává teszik meg. A záró képsorok pedig abszolút egyedi lezárást képviselnek – ám mint írtam feljebb, egyben kétségessé is teszik, hogy az istenség gyomrából végül hogy kerültek ki a felvételek. Fogjuk rá nyugodtan, hogy már akkor is simán felment minden felvétel a felhőbe.

A másik nagyon erős aspektusa Goldner filmjének, hogy found footage-ekhez képest igen csak profi a kamerakezelése. Ez sem úgy ad hoc alakult úgy, ahogy, hanem az egyik karakter technikusi szakértői mivoltából fakadóan egy profi felszerelés jut a hőseinknek – és persze, vannak megmagyarázhatatlan interferenciák a felvételben, de nincsen folyton rázkódó kamera, vagy amatőrizmusból eredő érthetetlen beállítások. Aki a found footage zsánert leginkább eme technikai megvalósítások miatt kerüli, annak bátran ajánlott a Final Prayer megtekintésre.

Mi nem tetszett – SPOILEResen?
Ha nem túl szőrszálhasogató a néző, akkor igazából kevés dologba lehetne belekötni. Ám van egy része a Final Prayernek, mely sajnos nem lett eléggé részletesen bemutatva – ez pedig a csapat harmadik tagja, Mark (Aidan McArdle) karaktere. Míg Deacon (Gordon Kennedy) és Gray (Robin Hill) között szépen épül ki a barátság, addig Mark már a megjelenésétől kezdve egy antipatikus karakter, akiről viszont nem derül ki semmi lényeges, mely megalapozná a sztereotip “f.szfej főnök” jellemet. Ezzel egészen a fináléig nincs is baj, hiszen mindig örvendetes nézői szempontból, ha akad valaki, akit tudunk utálni, sőt, akinek akár még a halálát is szívesen végignéznénk a képernyőn. Viszont amikor Deacon és Gray végül Mark nyomába erednek a föld alatti járatokban, az nagyon sántít, hiszen Mark sosem volt a bajtársuk. Egy élet-halál helyzetben pedig nem feltétlenül segítene az ember olyanon, aki odáig lépten-nyomon megpróbált keresztbe tenni nekünk.

Emlékezetes jelenet – SPOILEResen
A finálé képkockái, amikor a karakterekkel együtt válik világossá, hogy mégis hova a pokolba kerültek.