Folytatom a múltidézést a filmek terén, legújabb filmélményem egy 2013-as alkotáshoz köthető, mely a Banshee Chapterre hallgat. Blair Erickson rendező nagyot akart markolni, de talán nem elsőfilmesként kellett volna különböző formátumokat egybegyúrva megalkotni a tökéletes koktélt.

A történet: Miután egy egyetemi barátja egy furcsa drogkísérletet követően eltűnik, Anne Roland (Katia Winter) oknyomozó újságíró a rejtély nyomába ered, hogy felkutassa egykori lelkitársát.

Horror Box Office értékelés: 46%
IMDB értékelés: 5.5

Miért pont 46%?
Egy valami biztos: Ericksonnak vannak tökei, hogy első egészestés játékfilmjében rögtön megpróbálkozott különböző műfajformátumok keverésével. Kapunk egy kis found footage-et, egy kis mockumentaryt, és többnyire klasszikus E/3-as nézőpontot – és el kell ismerni, hogy lehetne ebben potenciál, viszont nem ártott volna szigorú határvonalakat húzni, hogy melyik formátum mit képviseljen. Az, hogy klasszikus nézőpontnál is úgy remeg a kamera, mint egy found footage-es kézikamera, az inkább bénaságot jelez, semmint hangulatteremtést szolgálna, ezen túlmenően pedig azt is bizonyítja, hogy a rendező fejében sem állt össze, hogy mikor miért pont azt és úgy lássa a néző, amit. Bár az alaptörténet rendkívül érdekes a drogkísérletekkel, melyhez archív, valódi felvételeket is használ, ám a cselekmény kibontása, valamint a főszereplő Anne – Katia Winter a Sleepy Hollow sorozat boszijaként lehet ismerős a sorozatrajongóknak – pofátlan hidegvére végül eltéríti a kívánt hatás elérésétől a Banshee Chaptert. Hiába van ott a félelmetesebb alkotások között, ezek az átgondolatlan megoldások végül mégis egy közepesnél picit gyengébb összképet eredményeznek.

Mi tetszett – SPOILEResen?
Valaki imádja, valaki pedig egyenesen rühelli a jump scare-eket, és akik például megvetéssel tekintenek a found footage zsánerére, azoknak túlnyomó többsége arra szokott hivatkozni, hogy az egész formátum csak a jump scare-ekre van kihegyezve. Tény, hogy előszeretettel használják a rendezők ezt az eszközt az ijedelem kiváltására, de azért a műfaj legjobbjai bizonyítják, hogy ennél azért több is rejlik ebben a formátumban. Mindenesetre a Banshee Chapter azon alkotások közé sorolható, mely a jump scare-ekkel való operálás mellett adta le a voksát, és főleg a film első felében nagyon hatásosan kivitelezi az alkalmazásukat Erickson – bevallom, engem általában nehezen tudnak már meglepni a jump scare-ek, de a Banshee Chapterben háromszor is összerezzentem. Akármennyire olcsó húzás, de mégis hatásos, arról nem is beszélve, hogy az ijesztegetések mellett fenntartja a rejtélyt a gyilkos entitás kilétéről.

Nem mellesleg ez az első H.P. Lovecraft adaptáció, ami végre egy kellemesebb – de koránt sem tökéletes – filmélményt tudott nyújtani számomra. A rejtély nem annyira weird, sokkal kézzel foghatóbb, mint azokban a feldolgozásokban, melyeket eddig láttam.

Az alaptörténet az amerikai titkosszolgálatok tiltott drogkísérleteiről egy olyan alapanyag, melyet idáig kevés film dolgozott fel, legalábbis tudomásom szerint. Az, hogy Erickson az elnökök és tudósok beismerő vallomását tartalmazó archív felvételeivel támasztja alá ezek megtörténését, egy hatásos kiindulási pont, amit sajnos végül az E/3-as nézőpontváltás teljesen lenulláz – és akkor folytassuk is a negatívumokkal.

Mi nem tetszett – SPOILEResen?
Ericksont talán leginkább mohósággal lehetne jellemezni, hogy rögtön az első filmjében többféle nézőpont váltogatásával próbált meg egy történetet elmesélni. Ám ami a fejében bizonyára összeállt, az végül a leforgatott Banshee Chapterön keresztül már nem mutatott annyira koherens képet, már ami a hangulatteremtést illeti. Végül semmi sem igazolja, hogy miért kellett found footage-dzsel indítani, és miért kellett E/3-ra váltani – pedig egy oknyomozó újságírónál még csak nem is kérhetnénk számon, hogy miért van nála folyton egy kézi kamera. Ám mint említettem, a legnagyobb baklövés Erickson részéről, hogy a klasszikus nézőpont felvételein is úgy remeg és rázkódik a kamera, mintha egy found footage-et néznénk. Ez teljesen aláássa a nézőpontváltás szükségességét, és összességében visszaépíti azt a falat a néző és az események közé, amit a film kezdő képkockái zseniálisan eltüntetnek az archív felvételekkel. Ezek után pedig hiába folytatja a váltogatást a mockumentary és a klasszikus narráció között, már nem lesz képes elhitetni a nézővel, hogy ez nem több fikciónál.

Katia Winter karaktere szintén egy mesterkélt figura, akinek a motivációi nincsenek rendesen kibontva. Sejtetik, hogy szerelmes lehetett egykoron az eltűnt barátjába, de biztos választ sem a visszaemlékezésekből, sem tőle nem kapunk, ettől pedig az egész oknyomozás katalizátora kerül egy süllyedő mocsárba. Egy olyan barátról van szó, akivel az egyetem óta alig találkoztak, beszélgettek – akkor talán csak hírnevet szeretne magának szerezni? Még erről sincs szó. Ezektől eltekintve azért sodródunk Anne karakterével a cselekmény rejtélyes mérföldkövein keresztül, ám az a nyugalom, amit egyes nagyon para helyzetekben áraszt magából megint csak teljesen hiteltelenné teszi a látottakat.

A Banshee Chapteren átívelő rejtélyt sem tartotta fontosnak Erickson arra, hogy méltó feloldással illesse. A fináléban előhúz a semmiből egy újabb entitást, akiről/amiről addig semmi utalás nem volt, majd vészjóslóan, újabb jump scare-rel (ennél a pontnál már azért túl van tolva) zárja le a játékidőt. Egy újabb archív felvételnek köszönhetően kiderül, hogy Thomas Blackburn (Ted Levine) részese volt az eredeti kísérletsorozatnak, és hogy ő maga lehetett egyfajta terjesztője az entitás(ok)nak. Azonban ez a releváció csak még több kérdést vet fel, mint amennyi választ ad – miért pont Anne nyomozása közben kezdi el Thomas ismét látni az entitásokat?! Ha tényleg érintkezés útján lehet átadni a képességet, hogy lássuk a túlvilági teremtményeket, és ők is minket, akkor idáig miért nem igázták le az egész Földet?! A jelenlegi járványhelyzetben többször is láthattunk, olvashattunk róla, hogy mennyire szeretnek az emberek érintkezni a saját testükkel és másokéval is, ez alapján 40 év alatt ennek a filmbeli “képességnek” rég végig kellett volna sepernie a Földön.

Erickson egy ötletes, fordulatos és hangulatos horrort akart készíteni, ám minden előbb felsorolt aspektust addig csűrte-csavarta, hogy kontraproduktív lett a végeredmény. Értékelendők az ambíciók és az alapkoncepciók, ám ezen átgondolatlanságok miatt mégsem lesz több a Banshee Chapter egy középszernél. Aki ijedezni akar, annak ajánlott, aki egy egybefüggő, jól átgondolt alkotásra vágyik, annak meg fogja ölni a filmélményt a sok pontatlanság.

Emlékezetes jelenet – SPOILEResen
Anne barátja kipróbálja a drogot, majd először meghalljuk a karakterekkel a furcsa zenét, majd a kódokat a rádióból. Aztán jön a nagy bejelentés, hogy valami közeledik, és BAMM, a leengedett napellenzők mögött egy árnyék jelenik meg.