A Shudder top 50-es filmlistájának egy másik előkelő helyén leledzett a Hazagussa mellett a feltörekvő indonéz horror piacról az Impetigore (igyekszem konzisztensen a filmek angol címeit használni a blogomban, kivéve ha magyar alkotásról van szó), melyben Joko Anwar ismét elmélyül a szigetország rémtörténeteiben, mint azt tette a 2017-es Satan’s Slavesben. Bár ez az újabb horror kaland nem lett olyan erős, mint a 2017-es klasszikus (?), de ismételten bizonyította, hogy van potenciál az indonéz filmiparban.

A történet: Maya (Tara Basro), legjobb barátnőjével, Dinivel (Marissa Anita) felkeresi egykori szülőfaluját az indonéz dzsungelvilág sűrűjében, hogy válaszokat kapjon az elfeledett szüleivel kapcsolatban.

Horror Box Office értékelés: 64%
IMDB értékelés: 6.7

Miért pont 64%?
Az Impetigore cselekményéből hiányzott az a kötőanyag, ami a megannyi részletet összegyúrta volna egy koherens egésszé. Főleg azért fájó ennek hiánya, mert Anwar az előző filmjében, a Satan’s Slavesben mindezt sikeresen összehozta – igaz akkor nem is merített ennyire sok tematikából. A különböző nézőpontok bemutatásával sem igazán tudott szürke árnyalatot belecsempészni ebbe a fekete-fehér felállásba, pedig érezhetően az volt az egyik cél, hogy őszintén egyik félnek se tudjon szurkolni a néző. A cselekmény több pontja és az alaphelyzet megbolygatása is túlságosan mesterkélt lett, a bonyodalmak pedig (európai szemmel nézve) néha egészen bárgyú módon nyertek feloldozást. Azonban az indonéz dzsungelvilág és a helyi folklór ügyes keverésével egy olyan háttérhangulatot mégis csak sikerült létrehozni, mely kiemeli a középszerűségből az Impetigore-t, a film végi csattanó pedig igazán bátor, horrorhoz méltó húzás lett.

Mi tetszett – SPOILEResen?
Továbbra is gyengém a távol-keleti filmekben, hogy megmutatják, hogy mennyivel másabb az ő világnézetük, mint a mi európai központú nézőpontunk. Ennek megfelelően a felvonultatott szereplők is másképp viselkednek a megszokottnál, melyek önmagukban is érdekes csavart tudnak képezni a cselekményben.

A dzsungel fojtogató sűrűje, ha lehet mondani, a film egyik legnyomasztóbb kelléke, mellyel tudatosan bánik a rendező – én akkor éreztem a pulzusom megemelkedését, amikor egyedül bóklásztak a szereplők ebben a közegben. Nem ártott volna a Death of Me készítőinek egy-két snittet ellesni, hiszen nagyon hasonló környezetben játszódik mindkét film, ám ez utcahosszal veri az élményfaktorban azt a 2020-as baklövést.

A nyitójelenet a macsétás férfival nagyon erős indítás volt, mely alapján nem is igazán tudja a néző belőni, hogy mire is fog kifutni ez a történet, hacsak nem nézte meg a trailert (mint én). És bár említettem, hogy maga a fősodor végül nem tud igazán koherensen összeállni, azért meg kell jegyeznem, hogy külön-külön nézve az egybegyúrt részleteket, azokban van fantázia és kurázsi. Kapunk ízelítőt mindenből, amire egy horror rajongó vágyhat: fegyveres gyilkos(aspiráns)t, szellemgyerekeket, nagyon fura falubelieket, homályos és rejtélyekkel teli háttértörténetet, illetve nem utolsó sorban a falut tizedelő átkot. Egy nyugati film bőven megállt volna a felsoroltak közül maximum kettőnél, ám Anwar és az indonéz filmipar ennél tökösebb. Ha a végeredményt nem is tudtam dicsérni, azért az igyekezetet értékelem.

Végezetül essen szó a záró képsorokról, melyek csavarára bár számítani lehet a korábban felvázolt átokmechanizmusok alapján, ám a megvalósítása mégis annyira explicit, hogy még az is felriad rá, aki netán az unalom elleni harccal lenne elfoglalva a film második felében. Zárójelben megjegyezném, ha az “alapátok” végig ezt a nagyanyós működési elvet vallotta volna, az Impetigore félelemfaktora jelentősen megnőhetett volna.

Mi nem tetszett – SPOILEResen?
Folyamatosan referenciapontként hozom fel a Satan’s Slavest, de a rendező azonos mivolta miatt kénytelen vagyok ezt folytatni. Az előző horrorjában ugyanis szintén előfordultak mesterkélt dolgok, de összességében ezek elhanyagolhatóak maradtak, nem voltak kihatással az összélményre. Az Impetigore-ban már az alaphelyzet megbolygatása is problémás – mégis ki akarja felkutatni azt a falut, ahonnan egy macsétás férfi érkezett a meggyilkolása céljából? Ha ez önmagában nem is elég, még a merénylő titokzatos utolsó szavai is ott csenghetnek a fülünkben vészjelzésként. A főhőseinket azonban ezek nem zavarják.

Ennél problémásabb viszont Maya és a falubeliek közti viszony, illetve annak alakulása. Semmi sem magyarázza, hogy miért kellene Mayának úgy döntenie, hogy végül asszisztál az átok feloldásához (főleg a legjobb barátnőjének megölését követően), amikor azok nem egy alkalommal igyekeznek az életére törni. Ezen még az sem tompít, hogy időközben kiderül a valódi apjának a kiléte, ami még első blikkre megtámogathatna egy pálfordulást, de aztán az apa halála különösebb trauma nélkül realizálódik a főhősben. Ha már a végső leszámolásnál járunk, Anwar ugyebár igyekezett árnyalni a kezdeti képet, és több szemszögből bemutatni a múlt eseményeit, de mindez nemcsak a nézőben, hanem még a falusiakban sem vált ki empátiát a pórul járt karakterek irányába a katarzis pillanataiban.

A cselekmény mesterkéltségének koronája azonban a falu kollektív hozzáállásának jár. Mégis mennyire reális egy falunál, hogy naponta egy-két újszülöttet kénytelenek eltemetni az átok miatt? Sosem kapunk teljes képet a falu népességéről, de ha 200 fővel számolunk, amiből legalább a harmada az idősebb korosztályt képviseli, akkor gyorsan matematikai hibákra fogunk lelni a kívánt népszaporulatot illetően.

Ezek az erőltetett, de hatásosnak szánt részletek vezetnek végül oda, hogy hiába képeznek kreatív oszlopokat a különböző felhasznált toposzok, azok végül mégsem tudják megtartani a boltozatot, és egy mestermű helyett egy önmaga súlya alatt összedőlő történetet kapunk. A romba dőlt alkotás azonban így is messze áll a botrányos kategóriától, ami mindenképp dicséretes.

Emlékezetes jelenet – SPOILEResen
A fenti kép.