Az első blogposzt nem kifejezetten egy olyan filmről szólt, amit bátran ajánlanék akárkinek, ám a soron következő alkotás már annál inkább ebbe a kategóriába esik. Adam Randall 2019-es alkotása, az I See You már régóta pihent a filmes bakancslistán, aminek leginkább a teljesen érdektelen plakát lehetett az oka. Végül a trailereket és kommenteket messzire elkerülve ültem le elé, hogy aztán még napokig emlegessem. Mindjárt kiderül, hogy jó vagy rossz értelemben.

A történet: miután egy tinédzser eltűnik a helyi erdőben, a Harper-család elhidegült tagjai különös dolgokra lesznek figyelmesek a saját házukban. A válás szélére sodródó Jackie (Helen Hunt), illetve Greg (Jon Tenney), valamint egyetlen fiuk, Connor (Judah Lewis), kénytelenek lesznek ismét kommunikálni egymással, ha a rejtély végére pontot akarnak tenni.

Horror Box Office értékelés: 75%
IMDB értékelés: 6.8

Miért pont 75%?
A műfaji koktélok kikeverése bár látszólag egyszerű művelet, mégis könnyen el lehet rontani, Randall viszont megugrotta a lécet. Bár éles váltásokkal szedi háromfelé a történetet, mely így egyharmad horrorból, egyharmad bosszúfilmből, valamint egyharmad krimi-thrillerből áll össze, végül mégis egy koherens egészet fog alkotni a sztori, és a karakterek főbb motivációi is bemutatásra, illetve megismerésre kerülnek. Randall mesterien veszi hülyére a nézőt – látszólag minden fontos információt megoszt velünk, csak hogy többször is pofára essünk a legnagyobb magabiztosságunkban. Pont ezekkel az éles műfaji váltásokkal valósítja meg az árnyalatok becsempészését az egy ideig pusztán fekete-fehér határvonalon mozgó történetnek, ami rémisztően valóságszerűvé teszi ezt a filmélményt. Emellett pedig tudatosan és ötletesen használja a szimbólumokat, igaz ennek kontextusa sajnos csak az angol nyelvkörnyezetben fog működni.

Mi tetszett – SPOILEResen?
Kezdjük a szimbolikával, amit az előző bekezdésben nem fejthettem ki spoilerek nélkül. A poszteren is látható béka maszk – ami amúgy önmagában annyira semmitmondó, hogy éppen ezért húztam-halasztottam az I See You megtekintését -, illetve a cselekmény egyik központi részét képző phrogging tevékenység, nagyon szépen lett beleszőve Owen Teague karakterének, Alecnek a bosszútörténetébe. Ki gondolta volna, hogy a békák lehetnek bizonyos helyzetekben félelem forrásai is, amellett hogy egyesek szemében kifejezetten undorító teremtmények?! Én biztos nem.

A színészi játék is meggyőző volt a főbb szereplők részéről – Jon Tenney a megcsalt családapát pompásan hozza, ennek megfelelően a szimpátia is gyorsan kialakul az irányába, amit módszeresen épít le végül a cselekmény utolsó kétharmada. Egyben talán ez az első olyan film, ahol hihetően van ábrázolva, hogy egy családtag miként is tudja a többiek elől teljesen eltitkolni, hogy ő valójában egy sorozatgyilkos. Bár kétségtelen, hogy amikor felajánlja a feleségének az elintézett szerető eltüntetésének lehetőségét, az már némi tapasztalatról tanúskodik – persze első körben ezt inkább az apa rendőri mivoltjával magyarázzuk.

Még egyszer kiemelendő az a pimasz cselekményvezetés, amivel a pillanatnyi események folyamatosan dekonstruálják az előző percekben felépült valóságunkat. Az elején meg vagyunk győződve arról, hogy valami természetfeletti erő állhat a háttérben, amiről a második harmad fokozatosan lerántja a leplet – és egyben jó nagy fityiszt mutat azoknak, akik minden furcsább dolog mögé rögtön szellemeket látnak, mint ami velem is sokszor megtörténik. Az egész egy libikóka működéséhez hasonlít: megkapjuk a két túlsúlyt a két különböző szempont bemutatásával, hogy a fináléra végül egyensúlyba kerüljenek a látottak – végeredményül pedig egyik oldalnak sem tudunk 100%-ban igazat adni, és ettől még letaglózóbb az egész végkifejlet.

Mi nem tetszett – SPOILEResen?
Kezdjük az abszolút sokkal – Helent Hunt kinézetével. Szegénynek nagyon nem tett jót az öregedés, és a vélhetően botoxos megoldás csak rontott a helyzeten. Nézzétek csak meg a fenti képen, felismernétek őt a korábbi műveiből?!

De tárgyilagos vizeken maradva, amennyire megvilágosít minket az utolsó puzzledarab Alec motivációit illetően, annyira értetlenül állunk a srác bosszúhadjáratának korábbi lépcsőfokaival kapcsolatban. Az anya és a fia korábbi szívatása ugyanis nem nyer igazán igazolást, nem is beszélve békatársáról, Mindyről (Libe Barer). Ez a végső “leszámolás” során válik problémássá, ahol lényegében két rossz közül kellene szurkolnunk valakinek nézőként, ami némileg tompítja a katarzis élét. Ugyanakkor, mint azt feljebb is írtam, ez egyben egy erőssége is marad a filmnek, hiszen nincsenek makulátlan hősök ebben a történetben, ahogy az egy élethű tragédiához illik is. Ebből a szempontból pedig csak még nyomasztóbbá válnak az utolsó képkockák, melyek csak sejtetik, hogyan fog a Harper-család még tovább morzsolódni.

Szőrszálhasogatóként még a horrorokra jellemző visszatérő problémát említeném meg, miszerint zéró lényegi kommunikáció zajlik a szereplők között. Míg a Harper-családon belül ez fakadhat a megcsalásból származó elhidegülésből, addig Alec és Mindy kettősénél már frusztrálóbb a srác titokzatossága, főként annak tükrében, hogy nem tűnik közömbösnek a partnerével szemben. Azonban ez már nagyon fiszifuszi kritikus attitűd, amit a legtöbb filmben nem is figyelek meg, csak az átlagon felüli alkotásoknál lesz szembeötlőbb, amikor másba már nem igazán lehet belekötni. Szerencsére itt ez a példa érvényesül.

Emlékezetes jelenet – SPOILEResen
Amikor Judah Lewis karakterével együtt a néző is megismerkedik a phrogging mibenlétével, közben pedig a háttérben felsejlik egy titokzatos alak sziluettje – mintha a phrogging videók önmagukban nem lennének eleve félelmetesek.